Amerika belesüllyedt az iraki mocsárba

Az iraki hadjárat ez idáig 168 milliárd dollárba került az Egyesült Államoknak. Az amerikai áldozatok azonban nemcsak anyagiakban növekednek napról napra, hanem súlyos emberveszteségekben is. Egyelőre semmiféle jel nem utal arra, hogy a sokáig zavarosnak tűnő, de lassan kikristályosodó szerkezetű ellenállás abbamaradna. Az ugyanis egyre kiterjedtebb, és már szinte az iraki társadalom egésze részt vesz benne.

George Bush nagy reményt fűzött ahhoz a bejelentéséhez, amely szerint az amerikai csapatok 2004 júliusáig kivonulnának Irakból, és átadnák a terepet az átmeneti gyűlésnek. A násziríjai merénylet óta Donald Rumsfeld is hangsúlyozottan támogatja az átmeneti gyűlés tevékenységét. Hiú ábránd azonban, hogy a gerillaakciók az ígért hatalomátadás hatására abbamaradnak. A hatalom várományosa, az iraki átmeneti kormányzat ugyanis a közvélemény körében alacsony népszerűségnek örvend.
Az amerikaiak felé irányuló fenyegetések nekik is szólnak, mivel az emberek döntő többsége Amerika bérenceinek és feltétel nélküli kiszolgálóinak tartja őket. A „képviselők” a néptől hermetikusan elzárva élnek, így csupán halvány sejtéseik lehetnek az emberek napi problémáiról. A gyűlés tekintélyét tovább rontja az a közismert tény, miszerint annak vezetője, Ahmad Csalabi ellen 300 millió dolláros csalás miatt körözés van kiadva Jordániában, illetve hogy a gyűlés negyven tagja közül tizenkettő közvetlenül pozícióba kerülése után közeli hozzátartozóit is zsíros álláshoz juttatta. Bush bejelentése más ok miatt is könnyen visszafelé sülhet el. Az eddig higgadt politikát folytató síita többségnek ugyanis nem fűződik érdeke a népgyűlés térnyeréséhez. Nekik a demokratikus átrendeződés lenne a legoptimálisabb megoldás.
Az eddigi ellenállás így lassan össznépi felkeléssé változik. Amerikai cégek által iraki polgárok közt végzett közvélemény-kutatás szerint az irakiak 83 százaléka ellenzi az amerikaiak jelenlétét. Ez a szám különösen annak fényében magas, hogy Szaddám Huszein rezsimjének bukásakor az ellenzők száma csupán 35 százalék volt. Jelenleg több mint ötezer iraki tengeti életét börtönben, miután ellenállással vádolják őket.
Amerika mocsárba lépett, amelyből nehéz lesz kimásznia. Beismerve a kudarcot, hetente öt-tíz magas beosztású amerikait hívnak haza, újabbakat küldve helyükre. A mindennapi életet megbénítva, az amerikaiak „védelmi okokból” egész városrészeket kerítettek körbe szögesdróttal, ahova kizárólag mágneses kártyákkal lehet bejutni. Szintén védelmi okokból Irak utcáin elszaporodtak azok a több tonnát nyomó betonrönkök, amelyek az amerikai állomáshelyeket védik, és lehetetlenné teszik az autósok dolgát.
Az elégedetlenkedők száma magáért beszél. A népesség nagy részét kitevő síiták és szunniták teljes egészében elutasítják az amerikai csapatok jelenlétét. Mára azokat kizárólag a kisebbségben élő kurdok támogatják. Ők ugyanis – bár türelmük lassan fogytán – továbbra is bíznak a független kurd állam kikiáltásában. Erre azonban csak úgy lehet reményük, ha megakadályozzák a török beavatkozást. Amenynyiben ugyanis ez bekövetkezne, az utolsó remény is elveszne egy önálló kurd állam kikiáltására. Mohamed Barzani kurd vezető komoly következményeket helyezett kilátásba arra az esetre, ha a török csapatok Irak területére lépnének. Az ankarai és isztambuli robbantások után a török kormány kénytelen volt komolyan venni a fenyegetést. Barzani mindemellett hatékony diplomáciai offenzívát indított ügye érdekében. Erőfeszítéseinek következtében az Arab Liga teljes mértékben elítélte a török csapatok esetleges beavatkozását. Az emigrációban élő, többségben szíriai kurdok komoly propagandát folytatnak, s az arab médiumokban különösen nagy terephez jutnak.
Kurd részről fegyveres ellenállást a kurdisztáni félhivatalos hadsereg, a Bismarga folytat. Az önkéntesekből szervezett csoportosulás feladata a kurd területek védelme. Felszerelésük igen szerény. Leginkább orosz kézifegyvereket használnak. Harci járművek hiányában polgári gépkocsikat alkalmaznak. Gyenge felszereltségük ellenére ez idáig már több ízben is összecsaptak a határvidékeken állomásozó török csapatokkal. A több ezer kilométer hosszú vezetékek azonban könnyű célpontot kínálnak. Kurd források szerint a Bismarga fegyveresei hajtották végre azokat a támadásokat, amelyek a Törökország felé futó kőolajvezetékeket érték a múlt hónapban. Támadásaik – félre nem érthető módon – minden esetben a török csapatok bevonulásának tervezett útvonalát érintették. A török beavatkozást kizárólag az Irakban élő türkmén kisebbség támogatja, amely ebben látja a kurdokkal már régóta tartó konfliktusa megoldását.
Szaddám Huszein restaurációs törekvései eközben nagy valószínűséggel nem lelnének táptalajra az iraki nép körében, ezért annak esélye minimális. Az amerikai erőket napi rendszerességgel érő támadások leginkább a szunnita háromszögben fordulnak elő. Ezeket helyi, törzsi alapon szerveződő csoportok hajtják végre. Arab médiumokban, így az al-Dzsazíra műholdas csatornán szinte hetente mutatkoznak be újabbnál újabb, fegyveresen ellenálló csoportok. A leginkább fiatalokat felölelő szerveződések a lebukás kockázatát a minimálisra csökkentve többnyire kis létszámmal működnek. Akcióikat nem előzik meg hosszas előkészületek. Helyiek lévén jól ismerik a terepet, és rajtaütésszerűen, gyakran spontán módon támadják az amerikaiakat.
Mint az eddigi merényleteik bizonyítják, az al-Kaida megvetette lábát Irakban, és aktívan kiveszi részét az ellenállásban. Az Irakban lévő al-Kaida-tagok számáról csak találgatások vannak. Amerikai gyanú szerint iráni és szíriai határokon szivárogtak be Irak területére. Az Egyesült Államok több ízben bírálta Szíriát, amiért nem ellenőrzi kellőképpen a határait Irakkal. A polgári személyek képében beszivárgó aktivisták kiszűrése lehetetlen, annál inkább is, mivel fegyvereiket nem a határokon csempészik át, hanem iraki szövetségeseiktől szerzik be.
Akcióiknak két fő céljuk van. Az első cél a világ közvéleménye figyelmének felhívása arra a tényre, hogy az amerikaiak bizony képtelenek helyrehozni a káoszt, amit teremtettek Irakban. Ilyen figyelemfelkeltő akció volt az ENSZ-központ, illetve a Bagdad Hotel elleni támadás. A szervezet második célja némileg árnyaltabb. Arab hírügynökségek szerint az al-Kaida teljes erejéből támogatja Muhtadi Sadr síita imám múlt hónapban alakult árnyékkormányát. Sadr azt a radikális iszlám irányzatot képviseli, amely napról napra több követőre talál nem csupán a síiták közt, de az egész iraki társadalomban. Esetleges hatalomra kerülését nagy valószínűséggel a szomszédos arab országok is örömmel nyugtáznák. Számára csupán más síita imámok jelenthetnek konkurenciát. Az al-Kaida azonban szisztematikusan tisztogatja Sadr útjából a konkurenseket. Így sújtottak le a mérsékeltebb irányzatot képviselő Bahr al-Uhm ajatollahra, aki az átmeneti népgyűlés tagja is volt. Sadr az al-Kaida támogatása nélkül tehetetlen lenne, mivel az amerikaiak komoly fegyveres támogatást biztosítanak ellenfeleinek.
Korábban lehetséges alternatívaként felmerült Irak feldarabolása is, ám ez mára elvetélt ötletnek tűnik. A hírt ugyan minden iraki kisközösség nagy lelkesedéssel fogadta, az ország vallási és etnikai összetettsége miatt azonban kivitelezhetetlen az igazságos felosztás.