Az élő pajzstól a banánérlelőig

Többéves huzavona után pont került a debreceni Kölcsey Művelődési Központ épületének ügyére. Az idomtalan megaházat a nyáron politikai csaták közepette lebontották, ám a helyére megálmodott épületkomplexum kivitelezéséről a várakozások ellenére még nem sikerült konkrét döntést hozniuk a városatyáknak.

Áprilisban, a bontás megkezdése előtti napokban az MSZP-frakció még aláírásgyűjtést tervezgetett, és azzal fenyegetőzött, hogy élő pajzsként áll majd a buldózerek elé. A városvezetés viszont hajthatatlan maradt, az 1978-ban a nagy októberi szocialista forradalom 61. évfordulója alkalmából átadott művelődési központot 98 millió forintos költséggel elbontatta. Persze, ahogy az már ilyen esetben illik, maga a bontás sem ment simán; a polgármesteri hivatal vezetőin az épület elszánt hívei még azt is számon kérték: miért nem ellenőrizte, hogy a munkát közbeszerzésben elnyert cég vajon rendelkezik-e a törmelék veszélyes hulladéknak minősülő részének elszállításához megfelelő engedélyekkel. Néhány napig tízes csoportokban a városukért felelősséget érző debreceni polgárok is ott nézelődtek a munkálatok körül. Nem voltak ritkák a helyszíni viták sem; a lakosok egy része a bontás miatt szörnyülködött, mások mellette érveltek.
Ezen már túl vagyunk, a hetvenes évek pénzhiánya miatt csak háromnegyed részben megvalósult monstrumnak egyéb nyoma nincs, mint a háromméteres alap a földben – a politikai közéletnek azonban még így is sajátos teret ad az egyszervolt Kölcsey. Ha máshogy nem, hát azzal a palánkkal, ami a grandiózus lyukat körülveszi. Ezen ugyanis néhány hete ott díszeleg a felirat: „Jól nézzük meg legközelebb a listát, soha többé kommunistát!” Persze, a másik oldal sem marad adós: valamivel kisebb betűkkel Kósa Lajos polgármester városrendezési elképzeléseit kritizálja – nem éppen udvariasan.
De nézzük közelebbről, hogy is látják a művelődési központ ügyét azok, akik érintettek, vagy annak érzik magukat a történetben. A Kölcseyt egykor igazgató Lukovics András szocialista politikus szerint Debrecen nem maradhatott volna az ország második városa, ha nincs egy centralizált és jól működő művelődési központja. Az egykori igazgató még mindig úgy véli, az épület bontása értelmetlen volt, illetve csak akkor lett volna indokolt, ha a Kölcseyben működő csoportok megfelelő elhelyezést kaptak volna másutt, még a bontás megkezdése előtt. A közművelődési szakember szerint különösen a színház sínyli meg egyik játszóhelye elvesztését, hiszen a kamaraszínházzá átalakítandó Víg moziban a feltételek meszsze nem lesznek olyan kedvezőek, mint a Kölcsey egykori színháztermében. De sajnálatosnak tartja azt is, hogy a közművelődési közösségek szétszórva és véleménye szerint alkalmatlan helyiségekben működnek szerte a városban. Lukovics András az épületbontó városatyák szemére veti még, hogy a művelődési központ szervezésében évtizedekig sikeres fesztiválok nem újultak meg, sőt meglátásai szerint visszaestek, és többe is kerülnek, mint korábban. Az egykori igazgató amiatt is aggódik, hogy mi lesz a Kölcsey Művelődési Központ épületében elhelyezett műalkotások további sorsa. Kiemelten Berki Viola muránói mozaikból készített Csokonai-tablója elhelyezését érzi bizonytalannak, de aggodalmas szerinte Váró Márton, Kocsis Ilona, Sarkantyú Judit és Bodó Károly műveinek sorsa is. A konferenciaközpont építésével azonban a Kölcsey egykori épületével évtizedekig összenőtt és ahhoz az utolsó percig ragaszkodó Lukovics András is egyetért.
A korábban városi és megyei szocialista frakcióvezetőként, utóbbival párhuzamosan városi kulturális bizottsági elnökként is tevékenykedő igazgató aggodalmait nem osztja Turi Gábor, kultúráért felelős alpolgármester. Szerinte a Kölcsey Művelődési Központ építészetileg, műszakilag elavult, és negyven százalékban kihasználatlan, vagy inkább használhatatlan közlekedőterekből álló épület volt, ami a kilencvenes évek közepétől jórészt egy, az épületben működő használtruha-kereskedésből tartotta fenn magát. Történetének mélypontja viszont nem ez, hanem az, amikor az egyik debreceni cég zöldségfeldolgozó kialakítása céljából ajánlatot tett az épület megvásárlására. Ez a tény nem sokat használt a művelődés ügyének, de az sem, hogy bár közös megyei és városi fenntartású intézmény volt, s rendezvényeinek túlnyomó többsége Debrecenhez kötődött, a város vezetésének igazából nem volt ráhatása a programokra. Változást az hozott, amikor két évvel ezelőtt a város kétszázmillió forintért megvásárolta az épületet a megyétől, saját hatáskörbe vonta a városi rendezvényeket, majd ötletpályázatot írt ki az épület további sorsát illetően. Ennek eredményeként kiderült: kéttucatnyi építész közül mindössze néhány javasolja az épület felújítását, a többiek egyértelműen a bontás és új ház építése mellett voksolnak.
Az épület körüli huzavona alatt a művelődési központ lassan kiürült, a közművelődési csoportok új, némelykor igen kiváló elhelyezést nyertek. Kifejezetten jó helyzetbe került például a Debreceni Népi Együttes, amelynek tagjai megfelelő önálló próbateremhez jutottak a város déli részén. A Turi Gábor nevéhez köthető, új, decentralizált kultúrairányítási stratégiának megfelelő további helyszíneket keres a város. Egy belvárosi, és egykor igen látogatott klubház felújítása most van napirenden, de szóba került az új apostoli egyház feleslegessé vált, ám igen jó adottságú organikus épületének megvásárlása is.
Turi Gábor szerint lassan, de határozottan a nagyrendezvények – köztük a virágkarnevál – ügye szintén rendeződik. A Lukovics András által hiányolt megújulásnak lökést adott a több mint hétezer főt befogadó Főnix Csarnok belépése a rendezvényterek közé, ami miatt szervezeti átalakulások is szükségessé váltak. Most már valóban csak egy olyan konferenciaközpont kellene mielőbb, amely kisebb-nagyobb tereivel újabb koncert- és előadáshelyszínt, kiállítási lehetőséget jelent a Debrecenben élő, illetve ott fellépő művészeknek, és persze az őket kedvelő, kultúraszerető debrecenieknek.
Bár az új beruházás megkezdését lehetővé tevő döntés még nem született meg, a heveny viták évei után némi eredmény azért mégis mutatkozik a jobb- és baloldal indulatait egyaránt felkavaró ingatlanügyben. A Kölcseyhez mint jelképhez ragaszkodó MSZP-s képviselők is elfogadták ugyanis, hogy a szocreál monstrum megüresedett helyére korszerű, a város kulturális életét is kiszolgáló konferenciaközpontot kell az önkormányzatnak építeni. Addig viszont még mindig nem jutott el a történet, hogy a konferenciaközpont-épületkomplexumot kiszolgáló mélygarázs társberuházóját is kiválasszák. A város legutóbbi közgyűlése ugyanis annak ellenére nem találta megalapozottnak egyik társberuházó jelölt ajánlatát sem, hogy a jól értesültek a közgyűlés előtti napokban már informálisan győztest is hirdettek. A képviselők azonban másképp voksoltak: a Strabag és a Keviép ajánlata között választás helyett az előzetes tervkészítés és új pályázat kiírása mellett döntöttek.