És nincsenek többé őrzőangyalok

Megérkezett a magyar mozikba is a vihart kavaró svéd filmdráma, a dokumentatív eszközökkel operáló Lilja 4ever. Lukas Moodysson alkotását mit tudom én, hány szociális szervezet, emberjogi aktivista és védőangyal támogatta: a film ugyanis felvázolja a Kelet-Európából magukat Nyugatra álmodó gyermeklányok rabszolgaságát és a liliomtipró rabszolgatartók lélekgyilkosságát.

Munkatábori barakkokra emlékeztető blokkházak, télbeállta, üresen kongó gyármonstrum, szétvert játszóterek, pocsolyák, sár. „Sár és gyűlölet” valahol a szétrothadt Szovjetunió területén. Kórkép munka nélkül tengődő alkoholista szülőkről és kutyaként kivert, szipuzó gyermekeikről. Szerencsére a rendező néha túlcsorduló szentimentalitása és a történetbe beleszivárgó civilizált giccs sem zavarja meg a dokumentációt: az „építő” proletárdiktatúra özönvízként mindent elpusztító nyomainak feltérképezését. Európában vannak szellemvárosok, ahol a munka és a létbiztonság hiánya valamilyen apokaliptikus lebegésbe sodorta a gyógyszereken, szintetikus vodkán, hígítón élő, elállatiasult lakosokat. Itt él Lilja, a tizenhat éves, álmodozó lány, akinek prosti anyja éppen az imént lépett le egy fazonnal az Államokba, magára hagyva gyermekét a pokolban. Lilja egyetlen barátja Vologya, az alig tízéves kissrác, aki Moodyssonnak köszönhetően érettebben gondolkodik a világról, mint bárki más keleten és nyugaton. Amikor később Lilja szerelmes lesz a civilizált arcú Andrejbe, amaz fűt-fát ígér neki, Lilja tehát elhagyja a világvégi létet, elhagyja barátját, Vologyát (aki biztos, ami biztos, öngyilkos lesz és angyallá avanzsál), majd nekivág az álomvilágnak. S az édes álom rémálomba hajlik: Andrej eladja az orosz lányt Svédországba gyermekpornó-rabszolgának. Aztán már csak nyögdécselő arcok: nappal szobafogság, éjjel bűzös leheletű kivénhedt kanok emésztik fel a lány maradék lelkét; gyűrött lepedők, kanapék, Svédország a szőnyeg alatt, szürke fellegek a skandináv égen. A keretes történetet bezárva a film elejéhez hasonlóan újra egy sztráda szélén látjuk szédelegni Lilját, üvölt a Rammstein, s nincsenek többé őrzőangyalok, csak a zuhanás az autók közé. A lányból egy felirat marad csak egy szovjet padon, ő véste oda, amikor vágyni mert még: Lilja 4ever. A fényűző nagyvárosokban pedig tovább virágzik a szexuális rabszolgahálózat – ebben a percben is tizenéveseket erőszakolnak valahol Európában. Én meg csendben, szégyenlősen elgondolkodom a halálbüntetésen.