Ha éjjel megszólalt a csengő

A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete és a Pofosz holnap délelőtt 10 órai kezdettel megemlékezik a kényszerlakhelyhez kötöttség megszüntetésének 50. évfordulóján. A Nagy Imre-kormány 1953. júniusi amnesztiarendeletének következtében megszűnt a több ezer kitelepített kényszerlakhelyhez kötöttsége, de visszanyerték szabadságukat azok a politikai foglyok is, akiket lágerekben (Kistarcsa), bányákban (Recsk), vízi erőművek (Tiszalök) építésénél dolgoztattak. A MOM Kultúrközpont kupolatermében tartandó megemlékezésen jelen lesz díszvendégként Mádl Ferenc köztársasági elnök és a rendezvény védnöke, Boross Péter volt miniszterelnök is.

Stefka István
Már nyíltan alkalmazhatta a sztálini módszereket a Magyar Dolgozók Pártja 1949 után, a totális diktatúra bevezetésével. Mint például a kitelepítéseket, a munkatáborok létrehozását. A keresztény egyházak, a polgárság elleni harc mellett a magyar parasztság, a kulákság teljes visszaszorítását, bizonyos esetekben a megsemmisítését tűzte ki célul. 1950 nyarától megkezdődtek Budapestről és a vidéki nagyvárosokból a tömeges kitelepítések. Jól előkészített akcióval csak a fővárosból több mint ötezer családot, közel tizenötezer embert távolítottak el. A kitelepítettek fejenként 250 kilogramm holmit vihettek magukkal. Az értékesebb tárgyakat, bútorokat a nagyobb lakásokba beköltöző pártkáderek tulajdonították el, a többi az államé lett. A kitelepítés helyszínét többek között a Hortobágyon és környékén, a Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztje gazdasági területének 57 623 holdjában találták meg, ami egyúttal a kommunista „természetátalakítás” egyik legfontosabb színhelye is lett. Az ősgyep feltörésével szántóföldi művelést erőltettek, és igyekeztek meghonosítani olyan tájidegen kultúrnövényeket is, mint például a gyapot és a rizs.
A hortobágyi zárt területen tizenhárom tábort alakítottak ki: Árkus, Borsós, Borzas, Ebes, Elep, Erzsébetmajor, Kormó-puszta, Kócs-puszta, Kónya-tanya, László-major, Lenin-tanya, Tedej, Tiszaigar. A kitelepítetteket – a kiskorú gyerekeket is – ávósokkal és rendőrkutyákkal őrizték, birkaólakban, barakkokban helyezték el, és borzalmas körülmények között dolgoztatták őket. A visszaemlékezők a kétkötetes Kitaszítottak című dokumentum-összeállításban leírják, hogy a táplálékhiány, a mostoha körülmények, a megfeszített munka, az orvos- és gyógyszerhiány miatt sokan meghaltak vagy tartós egészségkárosodást szenvedtek.
Jeszenszky Ivánéknál, a Kitelepítettek könyv szerzőjének családjánál is éjszaka csöngettek. Hétévesen került szüleivel és leánytestvérével Szegedről Ebesre, a tanyaközpontba. Édesapja biztosítási igazgató volt, de szerinte édesanyja szerb származása is közrejátszhatott abban, hogy el kellett hagyniuk a határsávba került otthonukat, hiszen Rákosiék Jugoszláviát ellenséggé nyilvánították, Tito láncos kutya lett.
– Sokan voltunk gyerekek a szállásunknak kijelölt istállóban. Édesanyám odaérkezésünk után nem sokkal, fiatalon lett öngyilkos, mert nem bírta azokat a körülményeket elviselni – emlékezett vissza Jeszenszky Iván. – Egy tízszer ötméteres helyen harmincan laktunk, csaknem tizenkét család, de előtte a félméteres trágyát el kellett hordaniuk a felnőtteknek és így aludhattunk szalmákon, zsákokon. Később deszkákból emeletes ágyunk is lett. Falusi iskolába nem járhattunk, bár kaptunk szabadulásunk után bizonyítványt, ugyanis az ott dolgozó idősebb telepesek – közülük sok tanult ember volt – tanítottak bennünket, gyerekeket.
Édesanyja halálának körülményeiről nem szívesen beszélt Jeszenszky Iván. Bár megemlítette, eleinte minden rendben ment, mert édesanyja hajnalban elment dolgozni a többiekkel és késő este tért vissza. Még a betegeket is kihajtották a földekre, csak a gyerekek maradtak viszsza. Rájuk is ávósok vigyáztak, akik lóháton járták körbe a tábort, nehogy megszökjön valaki. Rendszeres étkezés nem volt, az emberek csalánból készítettek maguknak főzeléket. Lopták a krumplit, a répát, a dinnyét, hogy ne haljanak éhen.
– Végül is édesanyámat a nélkülözések, a kilátástalanság hajtotta a halálba – jegyezte meg a volt kitelepített. – Sok gyógyszert vett be, rosszul lett, bevitték az őrsre, ahol az orvos azt mondta, ő nem segít, mert aki meg akar halni, az haljon meg. A legyöngült szervezet nem sokkal később felmondta a szolgálatot. Így halt meg az édesanyám – sóhajtott fel Jeszenszky Iván. – Messze a kukoricásban temették el, édesapámmal és testvéremmel mi nem vehettünk végső búcsút tőle, a mai napig nem tudom, hol van a jeltelen sírja.
A Jeszenszky család kálváriája az 1953-as júniusi amnesztiarendelet után sem szűnt meg. Bár a hortobágyi kényszermunkatáborból elszabadultak és Szegeden új életet kezdtek volna, amikor 1955-ben ismét teherautóra tették a már csak háromtagú családot, majd Jugoszláviába toloncolták ki őket. Apja, aki nemkívánatos személy volt Magyarországon, Jugoszláviában kémgyanús személy lett. Ismét börtönök, megfigyelések, végül a család Nyugatra szökött és Svájcban telepedett le.
Jeszenszky Iván Svájcban megnősült és három éve gyermekeivel hazaköltözött. Nemrégiben a volt hortobágyi kitelepítettek megválasztották a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete elnökévé. Célja, hogy igazságot szolgáltasson az áldozatoknak és a túlélőknek. Jeszenszky Iván elmondta, hogy bírósági végzést kapott arról, miszerint az édesanyja haláláért a magyar állam semmilyen felelősséget nem vállal, miután nem volt ellene semmilyen bírósági eljárás és Magyarországon halt meg. Jeszenszky szerint az akkori magyar állam kergette a halálba az édesanyját és még nagyon sok sorstársát is. Tehát a felelősség a mindenkori magyar államé. Éppen ezért a törvények módosításával, illetve új törvényekkel szeretne igazságot szolgáltatni a táborokban ártatlanul szenvedőknek. Az egyesület elnöke tarthatatlannak véli, hogy csak azoknak a hozzátartozói kaphatnak 400 ezer forintnyi kárpótlást, akik külföldi lágerekben, a Gulágon hunytak el. Az egyesület nyolcszázhetven tagja sem fogadja el ezt a rendelkezést. Ezért eldöntötték, hogy összegyűjtik mindazoknak a nevét, adatait, akik magyarországi táborokban haltak meg, és a szervezet vállalja a hozzátartozók jogi képviseletét az állammal szemben. A hortobágyi táborokból eddig hetven hozzátartozó jelentkezett jogorvoslatért.
Jeszenszky Iván fontosnak érzi, hogy a volt táborlakók kapjanak nyugdíj-kiegészítést. Ugyanis a törvény úgy rendelkezik, hogy csak azok kaphatják meg a több nyugdíjat, akik legalább három évig voltak kényszermunkatáborokban. Ezt is mélyen igazságtalannak tartja az egyesület elnöke. Mert akit elvittek csak fél évre is – magyarázza –, annak elvették az ingó- és ingatlanvagyonát, amit a mai napig nem kapott vissza. Elveszítette az állását, a fiatalok nem tanulhattak tovább, hiszen szabadulásuk után egy karton kísérte őket végig, a rendszerváltásig. Ők, a három évnél kevesebbre deportáltak is ugyanúgy jogosultak a nyugdíj-kiegészítésre, arra a szimbolikus értékű húszezer forintra, mint akik néhány hónappal többet töltöttek táborokban. Értük is harcolni fogunk – szögezte le Jeszenszky Iván.
Arra a kérdésre, hogy miként összegezné az átélt ötvenes éveket, Jeszenszky Iván így válaszolt: – Érett fejjel nem tudnék különbséget tenni a sztálinizmus és a nácizmus között. Minket is meg akartak semmisíteni! Beszélgetésünk végén egy részletet idézett a Kitelepítettek című könyvének egyik verséből (Batári Gábor: Irgalom), amely jellemezte a kort:
„…Nem deportálás ez, államvédelmi érdek. / Életterüket kibírhatatlanná szűkítették / kordonok élő börtönfalai közé / emberi embertelenek és elvtársi urak. / Ez nem a személyes szabadság elorzása, / hanem államvédelem. / Öregeket, betegeket halni hagytak, / Gyerekeket, várandós anyákat éhezni. / Ez nem könyörtelenség, hanem a haza védelme.”