Kertész leszek, fáról jövök

A sajtószabadságról nem lehet eleget beszélni. A kérdés mostanság a művileg gerjesztett gyűlöletbeszédügy miatt került fókuszba. A liberálisok előbb azt mondták: a szólásszabadság mindennél fontosabb – még a politikai ellenlábasok letaglózásánál is. Aztán (miként a tavalyi Medgyessy-féle ügynökbotrány idején) ismét meghazudtolták magukat: kisütötték, hogy döntsön inkább az Alkotmánybíróság, előzetes normakontroll formájában. Amit eddig is sejtettünk, újfent bebizonyosodott: ezek az álliberálisok az aktuálpolitikához igazítják az elveiket; szabadelvűség dolgában csak magunkra hagyatkozhatunk.
Jó, ha a polgár sokoldalúan tájékozódik, s nem csak a neki tetsző orgánumokat lapozza fel. Igazán tanulságos olvasmány például a Hetek című hetilap, a Hit Gyülekezetének központi orgánuma. Ne befolyásoljon bennünket, hogy itt nemrég a muzulmán világvallást még a sivatagi jelzővel illették – a szólásszabadság ügyéhez innen is meríthetők hasznosítható adalékok. Legutóbb például Kertész Ákos író nyilvánult meg e hasábokon Rend és szabadság címmel. A publicisztika szemlátomást még ebben a lapban is kiverte a biztosítékot, mert mindjárt meg is válaszolta Hack Péter gyülekezeti tag.
Viszik Kertész Ákos könyveit, mint a cukrot – poénkodott a szerzővel a liberális irodalmi hetilap Kertész Imre Nobel-díját követően, arra célozva, hogy a lényeghez vajmi keveset konyító félművelt sznobéria jobbára csak a vezetéknévig jut el, ha olykor beront a könyvesboltba. Pedig Kertész Ákos nem rossz író: Makrája túléli őt. S nekem tetszett a Családi ház manzárddal című regénye is, amely emlékezetem szerint egy jobb sorsra érdemes cigány albérlő fiú liezonjáról szólt a ház nem cigány asszonyával. Okos, mélyértelmű példázat volt, s arról tanúskodott, hogy a szerző nem feltételez hierarchikus viszonyt népek és kultúrák között. Később ugyan az írói munkásság részévé vált az Orbán-gyűlölő, osztályharcos publicisztika is a hajdan szebb napokat látott Népszavában, de Csurka óta tudjuk: ezt nem kell komolyan venni. Csakhogy ezúttal írónk a Hetekben átlépett egy határt. Ha udvariasak szeretnénk lenni vele, hajlott korára hivatkozhatnánk; de hát nem tehetjük.
Kertész a weimari demokráciával indít (elvégre tizenhárom esztendeje folyamatosan weimarizálódunk), meglepő támogatást adva a bírógyalázó Tamás Gáspár Miklósnak: megalkotja „a háborús vereségtől bosszúszomjas, a reakciós német középosztályból (!) származó, titokban máris a nácikkal rokonszenvező bírói testület” vízióját. Később kijelenti: „sosem lelkesedtem a liberalizmusért„, mert „a liberalizmust én szemforgatásnak nevezem”, mivel „nem iktatja ki a társadalom életéből a törvényeket” – de afelől nem lehetünk biztosak, hogy ezt tényleg komolyan is gondolja. Miután viszont ilyen masszív alkotmányos talapzatra helyezkedtünk, megtudjuk még a bölcselőtől, hogy „az igazi, klasszikus liberalizmus voltaképp a tökéletes anarchia volna”, ami felé – tegyük hozzá az egyensúly kedvéért – a mostani kormányzat biztató lépéseket tesz. Ugyanakkor le vagyok törve, mert írónk leszögezi: „a jobboldal nem érdekel”. Úristen, mi lesz most velünk? Ugyanis „a jobboldal vétkesek közt cinkos és néma” (szegény Babits forog a sírjában), néma gyereknek meg anyja sem érti a szavát, még ha a szólásszabadságról értekezik is. Megkapja a magáét – érdemtelenül – Fodor Gábor, „a szép szőke herceg, a rokonszenves, jó családból való, humanista eszméken nevelkedett vidéki úrifiú is”, csak mert idejétmúltnak tartott eszményei miatt nem akar buzogánnyal fellépni a gyűlölködők ellen. (Hack Péter válaszcikkében őt megvédi.) Kertész szerint Fodornak már csak életkora okán is „fogalma sincs erről az egészről”.
Még szerencse, hogy itt van nekünk Kertész Ákos, aki felvilágosít bennünket az igazságról. „Miért épp a jobboldali, a konzervatív, a retrográd erők sajátja a gyűlöletbeszéd?” – teszi fel a kinyilatkoztatásként ható kérdést arra a komoly szociológiai tényre alapozva, hogy míg „a televízióban szalagon futó jobboldali sms-ek fröcsögnek az uszítástól, a baloldaliak jobbára szellemesek”. (Egy realista író, aki nem hallott a 90 százalékos baloldali médiatúlsúlyról.) S nem sokkal utána a kőbe vésendő mondat: „Miért nem akad olyan zsidó, aki elmagyarázza H. L.-nek (Hegedűs Lorántnak), hogy ő egy ötezer-hétszáz éves kultúra örököse, ősei már régen írástudók voltak, amikor H. L. fölmenői még alig jöttek le a fákról?”
Itt mélázzunk el, s képzeljük magunk elé azt a zsidó messiást, aki Hegedűsnek prédikál, mint apa a hülye gyerekének. „Figyelj, te majom!” – kezdi jóindulatúan; s bevallom, nincs fantáziám hozzá, vajon miként folytathatná. Somló Tamás jut eszembe, aki a Hősök terén fontosnak tartotta a koncertmikrofonba búgni, hogy ő egy sok ezer éves nép fia. (Mit akartok ti itt szimpla ezer évvel? – gondolhatta hozzá.) Somló azonban nem írástudó, csak egy énekes. Az LGT számaira szétbuliztuk magunkat. „Mindenki, mindenki…” – énekelték, s mi el is hittük, hogy senki nincs semmiből kirekesztve. De Kertész írástudó. Hogy vethetett ilyet papírra? Nem ő mucsaizna először, ha jönne valaki az ősi rovásírással?
Nincs nálam nagyobb ellensége az antiszemitizmusnak. Ám ez a kirohanás ócska landeszmanizmus, amit semmilyen körülmény nem ment. Landeszman rabbi annak idején megirigyelte a lenini egyenletet (szovjet rendszer plusz villamosítás egyenlő kommunizmus), s megalkotta a saját kivonását (Magyarország mínusz zsidó kultúra egyenlő bőgatya és fütyülős barack). Úgy rémlik, akkor a Mazsihisz is szabadkozott. Most újfent itt van ennek az ideje.
Kertész előre megfontolt: a fütyülős barackra metaforikusan is utal, amikor „a mi kis törkölyszagú kocsmánkat” emlegeti. Kultúrsovinizmusát nem menti sem a zsidó nép tengernyi szenvedése, sem a kiválasztott nép makacs mítosza. „Tetszik, nem tetszik: a zsidó nép áldott” – olvastam egy szalag-sms-en, miközben Dési János a tüneményes Schweitzer Józseffel beszélgetett. Hát persze – gondoltam jó demokrataként –, áldott, mint minden nép. A magyar, a cigány, a palesztin…
Kertész nem a népek békés egymás mellett élésének a híve, hanem az erőkultusznak, amelyet egyébként úgy megvet a weimarizálódás végpontjaként. Szerinte a zsidóság „a holokauszt óta és Izrael állami léte óta megtanult – ha sor kerül rá – védekezni”. Csak ez azt ne jelentse, hogy Saron miniszterelnök kollektíven leantiszemitázza Európát, mert muzulmánok is a kontinens polgárai lehetnek. Kertész egy világos pillanatában azt írja: „Ismerek olyan katolikus gyülekezetet, ahol idősebb testvéreiknek, elődjeiknek tekintik a zsidókat.” Én is ismerek. Úgy hívják: katolikus egyház. Az idézett szóhasználat pedig II. János Pál pápáé, aki Jeruzsálemben fogalmazott így, amikor a siratófalhoz is elzarándokolt. (A honi többségi sajtóban ez a gesztus nem hagyott nyomot: kell a hely a pedofil papoknak.) De ilyen alapon meglehetős nagyvonalúság szükséges a protestánsokat is kollektíven leantiszemitázni, hiszen tagadhatatlanul elődjeinek tekintik a zsidókat: a legtöbb ilyen felekezet az Ószövetséget is egyenrangú szent könyvnek tekinti. De hát mit érhet pár famászó ötezer-hétszáz évvel szemben?