Új atlanti charta?

E G Y H É T E U R Ó P Á B A N

Két évvel ezelőtt, amikor rögzítették Bush angliai látogatását, bizonyára nem arra a fogadtatásra számítottak, mint ami az amerikai elnököt ezen a héten Londonban várta. Az amerikai lapok – és nyilvánvalóan a tanácsadók is – jó előre igyekeztek erre felkészíteni az elnököt, aki biztonságos elszigeteltségében a tüntetésből végül is nem sokat láthatott. Jobb is, mert a demonstrálók nem voltak túlságosan udvariasak vele. Egy, a brit parlament egyik sarkánál felállított hatalmas transzparensen például a következő „üdvözlő” szöveg volt olvasható: „Nem megválasztott, nem népszerű, nem intelligens, nem kívánatos”.
Ellentétben az európaiakkal, az amerikaiak számára 1945-ben nem ért véget a háború, azóta legalább tucatnyi konfliktusban vettek részt, mint ahogy azt az arlingtoni temető közelében lévő, második világháborús Imo Jima-i emlékmű alapzatára akkurátusan, arany betűkkel mindig fel is vésik. Ezért azután az Amerika-ellenes tüntetések szerte a világon mondhatni a mindennapi politikai élet részévé váltak. A londoni azonban azért volt más, mint a többi, mert ez Amerika legfőbb szövetségesénél és talán egyetlen barátjánál történt.
A britek közel fele azonban továbbra is kiáll az Amerikával való összefogás mellett. Ezeket az érzéseket legutóbb Daniel Johnson, a konzervatív és eléggé befolyásos Daily Telegraph véleményírója fejtette ki egy új atlanti charta megkötését javasolva. Az eredetit a második világháborúban, 1941 augusztusában Churchill és Roosevelt kötötte, amikor közös nyilatkozatban foglaltak állást az „agresszióval fenyegető népek” lefegyverzése mellett. A cikkíró szerint ez az eszme maradt mindmáig az angol–amerikai kapcsolatok alapja, amelyre legújabban Szaddám Husszein közös erőfeszítéssel történt eltávolítása mutatott példát.
Daniel Johnson szerint a közös célok elérése ezen charta megújítását igénylik. A szerző így fogalmaz: „Most már túl késő, hogy a közelgő transzatlanti rivalizálásra figyelmeztessünk. A rivalizálás jelen van és valószínűleg még elkeseredettebbé válik, mivel a két oldal alapvetően különbözik a veszély felismerésében. Az angolszászok számára az iszlám egy azonnali, fenyegető veszély. Az európaiak viszont hajlamosak a mozlim radikalizmus erősödését egy olyan belső jelenségként felfogni, mint ami az öregedő kontinens elkerülhetetlen végzete”. Ez a különböző felfogás magyarázza a különböző válaszokat: „Míg az angol– amerikai hatalom kész szembeszállni a fenyegetéssel, az európaiak meg kívánnak egyezni a belső ellenséggel”. A szerzőt Európának az iszlámmal szemben tanúsított politikája a második világháború előtti európai politikára emlékezteti, és arra hivatkozik, hogy néhány jelentős washingtoni véleményformáló támogatja az új atlanti charta gondolatát.
Az utóbbiban aligha lehet kételkedni, mégsem valószínű, hogy egy új atlanti charta a közeljövő realitása lenne. Európának azonban, ha öregszik is, annyi figyelme kell hogy maradjon, nehogy a Daniel Johnson és washingtoni elvbarátai által képviselt érdekek egy reménytelen konfliktus mocsarába rángassák bele.