Üzenet a Városligetből

Szokatlan levelet kaptam a minap. Egy vén platán ágáról szakadt le, és Lacika hozta el a címemre, aki a nagymamájával a Városligetben járt. Sok-sok sárga levelet szedett össze, s a lépcsőházban, amikor hazaért, s ugrándozva felfutott az emeletre, egyet elveszített közülük. Amint megláttam, rögtön tudtam, hogy nekem szól. Üzenet. A Városligetből.
Tavaly is kaptam ilyen levelet, de azóta sem tudtam elmenni ligeti fáim közé, csak egyszer láttam integető koronájukat a mentőautóból, amikor szirénázva szállított a kórházba. De mindennap gondoltam kanyargós, padokkal szegélyezett útjaira, nagy koronájú fáira, bokraira.
Nézegetem az ősz által letépett sárga levelet: mi van ráírva? Miről is szól az ismételt üzenet? Lám, ez a fa hűségesebb hozzám, mint sok régi ismerős meg jó barát, érdeklődik hogylétem felől. Pedig neki szíve sincs, sőt keze se, hogy megszorítsam érte. Csak a törzsét tudnám átölelni, amely hámlik ilyenkor, miközben ágai vetkőzik magukról a megsárgult kabátot.
Vizsgálgatás közben olykor meg is szagolom a sárga, csipkézett szélű levelet. Az elmúlás fanyar illatát leheli. Felfedezem felületén az elviharzott esők nyomát is ugyanúgy, mint a forró, madárdalos napok üzenetét.
Arra gondolok közben, hogy ez az öreg platán jól ismer engem. Mint ahogy ismeri a múltat, emlékszik még nemcsak a hazug jelszavakkal felvonuló május elsejei tömegekre, de arra a szoborra is, amelyiket a nép haragja ’56-ban ledöntött a téren, majd darabokra zúzott. A múlt eseményeinek néma őrzője élő történelem, lehet, hogy már az előző századforduló idején is ott állt, nyújtogatva akkor még ifjú ágait a magasan suhanó felhők felé.
Tanúja volt egy időben a boldogságomnak is, amikor a kedves kezét fogva az árnyéka alatti kis padon üldögéltünk. Ismeri a fiamat, aki a közeli iskolából jövet mindennap végigment a liget kanyargós útjain. Később talán légyottra is járt ide alkonyatkor a nyárban, amely illatos páraként tovaszállt. És egy napon ő is vele ment; azóta csak sírok az árva kispadon.
De az emlékek inkább az örömöt őrzik. A liget árnyas útjain tipegett velem az unokám szőke hajú kislányként. Fogta a kezemet, járni tanultunk. Aztán biciklizni. Majd nevetni önfeledten, mert nyár volt mindig körülöttünk, virágillat, madárcsicsergés. Bárányfelhők úsztak az égen, pajkos szelek ringatták az ágakon a madárfészket, vadgalambok krúgattak, aztán hirtelen riadt csend támadt. Megérkezett a botra támaszkodó férfi két hancúrozó kutyájával. Az egyik, egy nagy barna eb megzavarta a földön kapirgáló rigókat.
Déltájban feltűnt a fasor felől érkező özvegy is, aki mindennap eljött megszokott padjára. Ismerem élete szomorú történetét. Elmesélték a Városliget törzsvendégei. Itt, ezen a padon találkozott és búcsúzott el örökre háborúba induló vőlegényétől. Azóta itt várja vissza, de nem jön többé soha. A Donnál veszett. Már nem is siratja, csak ül némán, és motyog maga elé valamit. Ki érti ezt?
A fa alatt vonult el mindennap a csicsergő, nevető, boldog gyermekcsapat a közeli óvodából: a lányok, fiúk zajos serege a játszótéren töltötte a délelőttöket derűs napokon. Repült a hinta, messzire elhangzott a leányok sikongatása: mintha madarak énekeltek volna a fákon.
Miről is? A nyárról? A boldogságról? Az élet szépségéről? Szerelemről? Megértésről? Ki tudja azt? Szeretném kiolvasni a falevél üzenetéből, de nem értem már én sem azt a régi életet. Talán csak csalóka álom volt? Az igazság csak akkor derül ki, amikor az ember az élet útjának végén jár. És betegen, egyedül maradva, elfeledve otthon ücsörög az estét várva egy kényelmes karosszékben. De szükséges hozzá egy ilyen üzenet is, amilyet én kaptam most egy városligeti fától. Egy elsárgult levélen.
Éjszakára a párnám alá dugom a levelet. Talán visszaálmodom majd a régi nyarakat. Reggel pedig, reggel pedig a reménység lila tintájával ráírom a választ. Az üzenetem: ölelem a fák között motozó szellőket, a felhőket, a galylyakon himbálódzó fészkeket. Bizakodás bennem a remény, hogy jövő tavaszra ott ülök újra az öreg platán alatt a kispadon…