A Miniszterelnökre emlékezve…

Határon túli magyarként, epigrammatikus tömörséggel említem fel Antall József 1990 májusában elhangzott emlékezetes kijelentését, miszerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Alig néhány héttel a marosvásárhelyi magyarellenes program után ezek a szavak hatalmas visszhangot keltettek a Kárpát-medencében, egész Európában.
Erdélynek riadó leánya ritkán kapott fel jó hírt oly zengő magasságba, és röptette azt boldog kiáltással a Hargita felett vigaszra, bátorításra vágyó magyarok felé. A politika berkeiből ellenszélként feltámadt persze számos aggály, gyanakvás, rosszallás is. Várható volt. Ám ahol értették is, nem csak értelmezték paranoiás módon a szavakat, világossá vált, hogy amit Antall József kimondott, az Bethlen Gábor-i bölcsességgel átgondolt új nemzetstratégiai feladat elvi megalapozása volt. Gyökeres szemléleti fordulat az erőszakolt asszimiláció torkába jutott határon túli magyarok ügyében. Fél évszázados tabu Moszkvából, Párizsból, a feldarabolt Monarchia utódállamaiból fenyegető rém, a szájkosaras hallgatás toteme törött meg ezáltal. Talán vége, mondhattuk, minden anacionális felejtésterápiának, magyar flagellánsaink jól fizetett vezetéseink, az utolsó csatlós ország ürügyén gyakorolt maszlagolásnak. Ó, mennyi vad veszély! – hallhattuk többfelől. – Mily szerencsétlen alkalma megint a szomszédokkal keltett acsarkodásnak! Mármint a beleszólásnak, orrunkat ütvén a szomszéd fazekába, kondérjába, belügyeibe, magyar nemzetrészek kulturális megsemmisítésének „szuverén jogába”. És valóban! Mi sem könnyebb mai napig is azzal rémiszteni Európát, hogy a magyarok már megint… és újból, hogy aztán, Babitsot parafrazálva, ifjú és „posztnemzeti” tatárok magyar „nacionalistákra” gyakorolják a nyíllövést: románok, szlovákok, szerbek pedig neohorthysta veszélyt jajgassanak.
De nem kellett erről Antall Józsefet felvilágosítani. Maga fejétől is tudta, hogy cselekvésképtelen meggondoltak után nem lehet a gyeplőt meggondolatlan cselekvők kezére adni. Az antalli örökség másik alapvető gondolata Széchenyi máig jogos aggodalmára figyelmeztet: magyar nem vész el csak magyar által. Emlékszünk ugye, mintegy kánonban szól vele Petőfi Sándor is, búsulván 1846-ban Erdély miatt. Mert megtörött egysége után kétországos nemzet lett a magyar. Kétországos? Játsszunk hát a fájdalom regiszterein. Csöndes borongásban faggatjuk a magyar fátumot, miközben ránk dörren Petőfi, már-már átkot mondva mindannyiunkra, mert így szól: tartottunk volna össze! Nem tartottunk. Amihez megfelelő történelmi szerencsétlenségek sorát tartogatta minekünk a balsors.
És lettünk kétországos magyarságból hétországos nemzet, hetvenhét országos diaszpóra, amelynek tragikus következményeit 82 esztendeje viseljük, és mindhiába tudjuk, ismerjük győztes nagyhatalmak bosszúálló bűnét, iszonyatát, Petőfi nem alkuszik bennünk, szünetlen kiáltván: tartottunk volna össze!
És ha megállíthatatlan belső vérzés folytán a határon túli magyar régiók mind elnéptelenednek, és azt kell mondanunk egyszer: megálmodott jogaink felé tartó csónakunk alól elment a tenger, s a hétországos nemzet ilyenformán újból egyországossá lett Kis-Magyarországon, akkor mit mond vajon újból Petőfi Sándor? Mit vethet még a szemünk közé, és mi mit válaszolhatunk neki? Semmi mást, feleim, csak a bűnbánatunkat: tartottunk volna össze. De rémálmot hessegetve forduljunk újból Antall József reményeihez. Az anyaország és a nagyvilág támogató erejével megsegítve be kell verekednünk magunkat minden határon túli magyar régióban a teljes és valóságos önrendelkezés védelme alá. A határok feletti magyar integráció így válik metaforikus reménységből alkotmányos valósággá.
Meghajtván fejemet Antall József emléke előtt, szellemi örökségének ezt az üzenetét adom át minden magyarnak erős reménységgel.

A szerző író