A túlélés fortélyai

Meg kell hagyni, Pervez Musarraf pakisztáni elnök furcsa játszmákat űz mostanság, így hát nem csoda, hogy folyton forrong körülötte a levegő. Noha az Indiával szemben már-már atomháborúval fenyegető válság lassacskán oldódni látszik, Iszlámábád felett továbbra is viharfelhők gyülekeznek. A karácsonyi immár a második merénylet volt, melyet tíz napon belül megkíséreltek Musarraf ellen, s noha ő maga minduntalan sértetlenül vészeli át az életére törő támadásokat, csak a legutóbbi akció tizennégy ártatlan civil áldozatot követelt.
Az elnökre – miután 1999-ben vértelen puccsal az atomhatalom élére került – egy félelmetes erővel felruházott statiszta szerepét osztotta a világpolitika. Akkor talán még kevesen sejthették, hogy két évvel később ő lesz a nagy dráma egyik valóságos kulcsfigurája. A képzeletbeli színpad szereposztói persze korántsem állnak ugyanazon az oldalon, így aztán szükségszerűen el kellett érkeznie az időnek, amikor Musarraf válaszútra kényszerült. Szerepet vállalhatott a gyors kasszasikerrel korántsem kecsegtető amerikai tervekben, de engedhetett a tálibokkal szimpatizáló s erősödőben lévő szélsőséges hangoknak is. Játszódik mindez abban a Pakisztánban, mely hagyományosan igen jó viszonyt tartott fenn a mudzsahed és tálib kormányokkal egyaránt, s ahol tudvalevő volt, hogy az afgán fordulat az ország nemzetközi kapcsolataira egyértelműen káros hatást gyakorol. Tíz nappal a New Yorkot és Washingtont ért támadásokat követően Musarraf a néphez intézett rádióbeszédében aztán világossá tette, melyik csapathoz kíván tartozni. Legalábbis hivatalosan. „Az ország hosszú idő óta a legkritikusabb időszaka elé néz, így együtt kell működnünk Washingtonnal” – fogalmazott. Pakisztán ezzel a diplomáciai offenzíva hídfője lett, Musarraf pedig, engedve az amerikai nyomásnak, közvetítőket küldött Afganisztánba, hogy a tálib kormánynál elérje a terrorvezér, Oszama bin Laden kiadatását. Noha az amerikaiak Pakisztánt korábban többször felelőssé tették a tálibok újjászerveződéséért és a külföldiek elleni, sűrűsödő merényletekért, a Pentagon furcsa mód gyakorta mégis félrenéz, mióta az al-Kaida tagjait Iszlámábád rendre kiadja. Sőt, a Fehér Ház taktikusan úgy nyilatkozik, hogy az embereket tetteik alapján lehet megítélni, s Musarraf elnök jól teljesíti a terrorizmussal szemben vállalt kötelességeit. Pakisztán persze igyekszik elkerülni a kettős játszma látszatát, s Washington minden egyes intő szavára – csodák csodájára – rögvest tálcán kínál egy-egy al-Kaida-tagot.
Pervez Musarrafot a rendre megismétlődő brutális merényletek mindeközben arra figyelmeztetik, a kisebb katonapolitikai sikerek ellenére egy széles kör szemében Amerika csatlósai nem mások, mint két lábon járó céltáblák. A nagypolitika színpadának világot jentő deszkáin szó szerint életveszélyesen lavírozó Musarrafnak szembe kell hát néznie azzal, hogy a legnagyobb akadályokba éppen közvetlen környezetében ütközhet.
A most még tábornoki tisztséget is betöltő elnök nemrég bejelentette, a jövő év végéig lemond katonai tisztségeiről, s a kormányzó Pakisztáni Muzulmán Liga és a radikális muzulmán szervezetek hatpárti szövetsége által aláírt megállapodás szerint néhány olyan jogkörét is felfüggeszti, amellyel az őt a hatalomba juttató államcsíny után felruházták. A terroristákat az éles politikai kanyarok azonban csak tovább bőszíthetik. S bár erejükből egyszer majd talán ők fogynak ki előbb – az IRA szószólóinak szavaival élve –, nekik csak egyszer kell hogy szerencséjük legyen, a célpontnak mindig. S akkor a játszma csúfos véget ér.