Aki igazán szegény, az még soha nem kért

Négy évvel ezelőtt indult útjára az Arany János Tehetséggondozó Program (AJTP), mely a kistelepüléseken élő, hátrányos helyzetű, tehetséges tanulók számára nyújt segítséget az előrejutáshoz. A diákok jelentős anyagi támogatást kapnak – többek között ösztöndíjat az önkormányzattól, ingyenes kollégiumi elhelyezést, étkezési és utazási hozzájárulást. Mindezt öt éven át, amíg a programban részt vevő neves gimnáziumok egyikében tanulnak. Az időközben történt kormány- és miniszterváltás nem zavarta meg a rendszer működését: ez mindenesetre azt jelzi, hogy az Oktatási Minisztérium sikeresnek és értékesnek tartja az elődtől örökölt programot. Ennek ellenére komoly támadások érik az alapítványt, melyek nem mentesek a politikai felhangoktól sem; a bírálók kétségbe vonják a módszerek hatékonyságát, és azt állítják a programról, hogy valójában az előző kormány janicsárképzője. Kifogásolják, hogy kevés roma származású diák tanul a speciális osztályokban, vitatják a tanulók hátrányos helyzetét. Az oktatáspolitikai csatározások közepette azonban ritkán kíváncsiak a program tanulóinak és tanárainak véleményére.
A diákok jónak találják az ingyenes nyelvvizsga- és jogosítványszerzés lehetőségét, az ismeretterjesztő kirándulásokat vagy a családias légkört, ám úgy érzik, túl sokat követelnek tőlük, s hogy lényeges dolgokra nem marad idejük az önismeret vagy a tanulásmódszertan tárgyak miatt. Néhányan azt gondolják, hogy nem minden társuknak volna helye a programban, hiszen némelyek kisvárosiak és nem falusiak, esetleg diplomásak a szüleik, és így már nem minősülnek hátrányos helyzetűnek. Az AJTP-t koordináló programfelelősök azonban rámutatnak: mindez nem ilyen egyszerű. A cél az volna, hogy olyan tanulók kapjanak lehetőséget, akik tehetségük dacára nem kerülnének be a felsőoktatásba támogatás nélkül. Hogyan dönthető el, hogy ki számít hátrányos helyzetűnek? A program támadói azzal érvelnek, hogy diplomás szülők gyermekei is bekerültek a speciális osztályba – ez igaz. Azonban egy gyermekét egyedül nevelő falusi tanítónő mégsem engedheti meg magának, hogy sokat áldozzon gyermeke taníttatására – diplomája dacára segítségre szorul, mint ahogyan támogatást igényelhet egy kisvárosi szegény család is.
Vita tárgya a diákok szüleinek anyagi helyzete is, ami egyesek szerint „túl jó” a programban való részvételhez. „Az igazság az, hogy a diákok gyakran a valóságosnál jobbnak igyekeznek feltüntetni életkörülményeiket” – állítja Wéber Károlyné, az AJTP mezőberényi programfelelőse. Mint mondja, így lesz a tanyaházból „családi ház”, a lerobbant tragacsból „saját autó” a kitöltendő kérdőíven. A gyerek beírja, hogy diplomás mérnök az apja, ami igaz is, csak éppen életében egy fillér segítséget sem kapott tőle, nem is ismeri. „Hallatlanul szemérmesek a szegénységükben. Aki igazán szegény, az még soha nem kért. Egy diákom az apja három számmal kisebb, viseltes tornacipőjében jött iskolába – nem volt saját cipője, de túl büszke volt ahhoz, hogy szóljon. A világért sem mondta volna meg, pedig tudja, hogy amire szükségük van, azt megvesszük nekik.” A mezőberényi Petőfi Sándor Gimnázium egyik AJTP-s osztályfőnöke, Tóth Julianna szerint a programban részt vevő gyerekeknek másképpen nem volna lehetőségük leérettségizni. „Békés megyében nagyon sok a munkanélküli, a rokkantnyugdíjas. Sok diákunknak valóban nagyon rossz a helyzete. Ezek a gyerekek minden nyáron napszámban dolgoznak. Épp az idén azért maradt ki hetekre egy kislány, mert a dinnyeföldi munkától lágyéksérvet kapott” – meséli, majd hozzáteszi, hogy a megye legtávolabbi, elzárt helyeiről jött tanulók előtt kitárul a világ az öt év alatt, mert sok helyre elviszik őket, sok mindent megtapasztalnak. Amit látnak, megváltoztatja a világképüket.
„A program szellemi támogatása az igazi ajándék” – mutat rá Wéber Károlyné. Az előkészítő osztályban a gyerekeket közös szintre hozzák a fontosabb tárgyakból, emellett nyelvet és számítástechnikát tanulnak, ám ekkor még nem méretnek úgy meg, mint a gimnáziumi évek alatt. „Ez hatalmas segítséget jelent. Igazából minden diáknak járna egy ilyen év, már csak azért is, mert az előkészítős növendékeknek mérhetően jobb lesz az osztályátlaga” – magyarázza a programfelelős.
Amikor a többnemzetiségű Mezőberény iskolájában föltettem a kérdést, hogy mi a helyzet a roma diákokkal, azt a választ kaptam, hogy természetesen vannak roma származású gyerekek a programban, mint ahogyan vannak szlovák vagy német ősöket felmutató növendékek is, azonban ezt a diákok iskolán belüli életükben nem érzik fontosnak; amellett, hogy kölcsönösen tisztelik egymás eltérő kulturális hátterét, elsősorban magyarnak tartják magukat. „A tanulók elmondhatják, hogy mit szeretnének tanulni. Ha vágyaikat az identitásuk határozza meg, akkor különfoglalkozásokon ápolhatják hagyományaikat.”
Az AJTP különleges bánásmódjának azonban hátrányos következményei is vannak. A program diákjai nem mindig viselik könnyen a pozitív diszkriminációt, és emiatt a párhuzamos osztályokba járókkal is nehezebben értetik meg magukat.
A program nem csupán a hátrányos helyzetről szól, hanem a tehetségről is. Azoknak a diákoknak kíván segítséget nyújtani, akik valamilyen szempontból kiemelkedőek, és hajlandóak szorgalmasan tanulni a siker érdekében. A kezdetektől figyelemmel kísérik a növendékek személyiségfejlődését; a tanárok különféle tesztek segítségével mérik a tanulók intelligenciaszintjét, vizsgálják, mi érdekli őket, mihez van tehetségük, hogy mi a céljuk. Melyek ezek a célok? Amellett, hogy a legtöbben harmonikus házasságra, családalapításra vágynak, elsősorban felsőfokú végzettséget szeretnének – bár néhány tanulónak nehezére esik elhinni, hogy belőle akár még orvos, ügyvéd vagy tanár is lehet, tán mert a felsőoktatásban tanulóknak most csak másfél százaléka származik kistelepülésekről. Az AJTP-sek úgy látják, hogy manapság a számítástechnikai tudás és az idegennyelv-ismeret a siker kulcsa, s talán éppen ezért sokan idegenforgalmi pályára készülnek. Ha minden jól megy, ezek a diákok néhány év múlva diplomát szerezhetnek az egyetemeken. Ha így lesz, akkor a program sikeresnek mondható.
Számos meghatározás hallható majd továbbra is arról, hogy ki minősül hátrányos helyzetűnek és mi számít diszkriminációnak. Az egyik programfelelős szerint a diszkrimináció ott kezdődik, amikor az ember kimondja ezt a szót. Szerinte a definícióknál sokkal fontosabb, hogy a pedagógus segítsen, ahol tud. És ha váratlanul kincsre bukkan, tegyen meg mindent érte, hogy az méltó helyén ragyoghasson – fénylőn, mint az arany.