Magyarokról szól, magyar minden sora, mégis rá kellett, rá lehetett írni a hátoldalára, hány kilométerre találhatók a benne szereplő települések a magyar határtól. Már ez is mutatja, hogy nem szokványos kötetről van szó. Kiknek szánták, kikre gondoltak, amikor a tervezésébe fogtak?
– Erre talán úgy a legkönnyebb válaszolni, ha kicsit beavatom az olvasókat a kivitelezés gyötrelmeibe. Egy erdélyi születésű, de már évek óta Budapesten élő barátom kísért el a határon túlra, az interjúk készítésének helyszíneire. Én fotóztam, ő pedig segített a hangrögzítésre magunkkal vitt kamera kezelésében. Amikor a fölvett 3500 percnyi anyag írásos változatát szerkesztettük, kiderült, hogy egy határon túlról érkezett ember számára mennyire máshol vannak a hangsúlyok, mennyire más fontos neki egy szövegből, más a természetes, más az ismeretlen. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy szóljon ez a könyv a magyarországi magyaroknak. Azoknak, akik sokszor bizony igen közhelyes képet hordoznak magukban a segítségre szoruló határon túli testvérekről, akiknek illik adni egy s mást. De adtunk már éppen eleget – gondolják hozzá nyomban –, és nekünk sincs éppen sok. Nos, azt remélem, aki beleolvas a könyvben található interjúkba, aki szembesül azokkal a körülményekkel, amelyek között a kötet szereplői élnek, egy fokkal jobban érti majd, mit jelent az, hogy a határon túl. Hadd világítsam meg ezt egy nagyon jellemző példával! Az alapítvány a könyvből származó bevételt teljes egészében a határon túli magyar nyelvű oktatás segítésére köteles fordítani. Nagy valószínűséggel kisiskolások étkeztetését támogatjuk majd belőle. Vagyis aki megvesz egyetlen darabot a kötetből, az – úgy is fogalmazhatnánk – egy kárpátaljai magyar osztálynak vásárol karácsonyi ebédet.
– A könyvbemutatón megtudhattuk, hogy azoknak igyekeztek nyomtatott emléket állítani, akik nélkül nem lenne határon túli magyar nyelvű oktatás. Ám a mai világban, a sok önjelölt sztárpróféta között óvatos az ember. Ezért kell megkérdeznem, valóban ennyire személyfüggő ez a történet, amelybe betekintést nyújt a Szemelvények a határon túli magyar oktatásból alcímet viselő Apáczai Emlékkönyv?
– Sajnos, ebből a címből valóban nem derül ki, milyen drámai életutak, kegyetlen nehézségek között megélt, ám mégis felemelően tartalmas és boldog emberi sorsok tárulnak azok elé, akik belelapoznak ebbe az interjúkötetbe. Ám az kétséget kizáróan állítható, hogy hatvanhét kiváló személyiséget sikerült megszólaltatnom és lefotóznom. Ők azok, akik minden tettükkel a határon túli magyarok anyanyelvi oktatását szolgálják évek óta, és akik nélkül nem lenne magyar iskola azon a negyvennégy településen, ahol anyaggyűjtés közben megfordultam. Félelmetes, hogy milyen meredek, sokszor áthághatatlan falat emel köréjük a határ, az anyaország határa. Nem is földrajzi értelemben, hiszen Beregszász, Arad, Dunaszerdahely, Szabadka öt-tíz kilométerre van csupán, és a legtávolabbi Klézse vagy Pusztina is belül esik ötszáz kilométeren. Mégis, mintha másik bolygóra, de legalábbis másik földrészre vetette volna őket a történelem. Bárki tapasztalhatja ezt, ha betér mondjuk Déván ugyanannak a multinacionális cégnek az üzletébe, amely Magyarországon is kiterjedt hálózatot üzemeltet. Ám ott fintorogva fordul el a pénztáros meghallván a magyar beszédet. De még azoknál is tetten érhető a végletesen más közegből fakadó értetlenség, akikkel közös nyelvet használunk. A mi számunkra sok olyan dolog fölfoghatatlan, ami nekik meghatározza mindennapjaikat. Itt van például a szórvány kifejezés, amit mi idehaza alig használunk, sokan nem is tudnák megmondani, mit jelent. A határon túli magyaroknak viszont az identitásuk része, nap mint nap megtapasztalt valóság, hogy a létezés általános gondjai nemzetiségi, kisebbségi alávetettséggel is párosulnak, és ez döntően meghatározza gondolkodásukat. Ezért még inkább felértékelődik ezeknek a megszállott pedagógusoknak, lelkészeknek, néptánctanároknak, értelmiségieknek a magyarság összetartásában, az anyanyelv ápolásában, a közösségek megtartóerejének fejlesztésében betöltött szerepe. Hiszen sok helyen ők helyettesítenek minden olyan intézményt, amit mi idehaza észrevétlen természetességgel használunk. Nincs tehát semmi túlzás abban, amikor azt állítjuk, hogy nélkülük nem létezne határon túli magyar oktatás, következésképpen magyarság se nagyon.
– Mint már említette, az Apáczai Közalapítvány azt a célt tűzte ki maga elé, hogy anyagilag is támogassa a határon túli magyar nyelvű oktatás ügyét. Azokat gyűjti tehát csokorba ez a könyv, akik élni tudtak a felajánlott segítséggel?
– Nem teljesen. A szereplőknek közel kétharmada valamilyen kapcsolatban állt ugyan az alapítvánnyal, de nem a nyertesek almanachját akartuk elkészíteni. Sokkal inkább azok emberi arcát kívántuk bemutatni, akiket megismertünk munka közben. A könyvvel szeretnénk itthon bemutatni, mit tett eddig a határon túli magyarságért az Apáczai Közalapítvány. Ezt azonban nem sikerjelentések, grafikonok, táblázatok és számsorok formájában kívántuk közreadni, hanem a statisztikák mögött megbújó, csodákat álmodó és azokat a leglehetetlenebb körülmények között is valósággá varázsoló ember portréját szerettük volna megrajzolni. És nem szabad megfeledkezni a gyerekekkel készített kisinterjúkról sem, hiszen ez a munka végeredményben értük zajlik, a történet róluk szól. Egy-egy rövid mondat a véletlenszerűen megszólaltatott diákok szájából nemzedékek egész sorsát tárja elénk. Sok családban már csak a nagyszülők beszélnek magyarul, de az unoka – az ő unszolásukra – mégis beiratkozott a magyar iskolába. És persze óriási az anyaország vonzereje. Sokaknak itt dolgoznak a szülei, közben a nagyszülők nevelik őket, és azért szeretnének jól megtanulni magyarul, hogy majdan itt vállalhassanak munkát, mert úgy érzik, szülőhelyükön nem vár rájuk fényes karrier. Nem mondom, hogy mindig rózsás az a kép, amely a gyermeki őszinteség mögött fölsejlik, de mindenképpen valós. Nincsenek a könyvben beállított jelenetek, előre betanított válaszok.
– A címlapon lévő kép is spontán? Első látásra úgy tűnik, mintha a fotós kedvéért kezdenének el játszani a gólyalábbal a gyerekek.
– Én is azt hittem, hogy játszanak. Balánbányán, egy erdélyi bányásztelepülésen jártunk. Kövesúton jutottunk el a városka központjáig, de hamarosan tapasztaltuk, hogy ez az egyetlen portalanított útja a végtelenül szegény, óriási munkanélküliséggel küzdő településnek. Amikor Sándor Csabával, a néptánc kiváló tanítómesterével kiléptünk az utcára, megláttam a gólyalábas gyerekeket, és azonnal lefényképeztem őket. Milyen jópofán játszanak! – mondtam Csabának. Ezen járt az agyam, amikor felvilágosítottak, hogy ezek a gyerekek egyáltalán nem játszanak, hanem a közlekedést gyakorolják. Azzal az eszközzel, amely nélkülözhetetlen az esős, sáros napokon a település úttalan útjain. Hiszen kizárólag gólyalábon lehet olyankor közlekedni. Azzal járnak iskolába is, nyáron is ott tartják egy kamrában. S ahogy felemeli őket a gólyaláb, hogy járni tudjanak, s ne süllyedjenek el a nyomorúság sarában, úgy próbálja felemelni őket a magyar iskola, ahol néptánccal, énekléssel, szép magyar szóval fedezik fel megtartó gyökereiket. Mert nem akar mindenki „elszállni”, csak lépni előre, egy kicsit mindig magasabbra. No, ezért került a címlapra ez a fotó. Mert a közalapítvány is így működik, hogy támogatásával, segítségnyújtásával minél többeket igyekszik felemelni. És végső soron ez a könyv is egy gólyaláb próbál lenni. Hiszen minél többen megismerik, annál inkább kiemeli a szereplőket a hétköznapiságból a nagyon is megérdemelt öröklét felé.
(A könyv a Magyar Nemzet ügyfélszolgálatán kedvezményes áron megvásárolható.)
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter szagmintát vesz
