Hogyan legyél humoralista (13.)

RILKE MŰVÉSZETÉNEK LEGMÉLYEBB TITKA EGY SZÓBAN VAN
– amely (Kosztolányi szerint) minden zárós fiókját felkulcsolja, és talán még alkotásába is bepillantást enged. Ez a szó: Rodin. Rilke a Rodinről szóló tanulmányában így ír az egyik Rodin-szoborról: „L’age d’airain”-ről: E szobor Rodin művészetében a gesztus megszületését jelzi. Az a taglejtés, amely nőtt és lassanként oly nagyra és hatalmasra fejlődött, itt úgy buggyant ki, mint egy patak, mely a testen csendesen csurog le. Az ősidők homályában ébredt, s most úgy látszik, hogy nőttében túlemelkedik ezen a szobron és minden századon, túlemelkedik rajtunk is, és azokhoz tör, akik jönni fognak.
HABOZVA FEJLŐDIK KI EZ A GESZTUS
A FELEMELT KAROKBAN
(…) és a várakozó jobb láb már pedzi is az első lépést. Azt mondhatnánk, hogy ez a mozdulat bezártan pihen egy kemény bimbóban. (Ebben a kemény bimbóban mintha Rilke művészetének magyarázata is benne foglaltatnék.) Mert a mozgó embert – aki még nem mozog, de mozogni fog és mozoghat – Rodin alkotta, de Rilke látta meg… (s később talán sikerül beigazolnom, hogy ugyanezzel a szemmel nézi az életet, amint ezt a művészi produktumot).
EGY RILKE-VERSET OLVASOK: „DAS KIND”
(…) Ha Petőfi írja, bizonyára melegen és elevenen ömlik át belénk az érzése (a hőenergia), s szavain keresztül nemcsak pszichéjét látjuk ennek a gyermeknek, de arcát is, mert annyira elénk teszi, hogy kezünkkel akár az üstökét is megmarkolhatjuk – ezt az érzékletességet és érzékenységemet képtelen lennék továbbadni, mestereim segítségét kell – kötelező! – igénybe vennem (venned). Dehmel bizonyára egy érzésbe ragad bele. De Rilke nem a gyermeket írja le, hanem a Gyermeket. Egy elvont, színtelen fogalmat, melyben mozgások vannak és ígéretek és valóságra váró lehetőségek.
AZ Ő (RILKE) GYERMEKE VÁR
– vállán az élettel, és kis ruhácskájában fáradtan ül a nagyok mellett, mintha váróteremben ülne, és az élet folyik és a sorsok is búsan folynak és csörgedeznek sötét deltájuk felé. Ennek a gyermeknek helyzeti energiája van. (…)
NA MOST – EZEK UTÁN – JÖJJEK…? (HOGY JÖVÖK ÉN AHHOZ!)
– Mégis… megkönnyítendő – kímélendő – mások érzékenységét (magamon verem el a port). Illetve – már-már mazochistán – hagyom, hogy más húzza rám a vizes lepedőt. Amitől persze a por – nem a Temesi Ferié – sárrá alakul át… Sárdobálásról most nem beszélek, ellenkezőleg… Csak tudnám, mi az ellenkezője? (semmi kő, csak kenyérrel?)
VAN NEKEM EGY BARÁTOM BODAJKON
– Kovács Imre Attila, aki egy időben írt a Magyar Nemzet Magazinjába. Karácsony közeledik, előveszem hát a korábbi – évközi – ajándékait, és hunyott szemmel, hogy – ismét – meglepődjek majd, a karácsonyfa alá teszem hozzám írt levélrészleteit. Kosztolányi, Rilke, Temesi mellett a helye (kár, hogy előbbi kettő már nem olvashatja a napokban megjelent Érti-e Babits Rortyt? esszékötetét).
ÚJ REGÉNYT ÍROK: PETI, A DÍJBESZEDŐ
– írtam volt (én, eSGYé) korábban – már a Magazinba. Úgy kezdődik – rész-szépírásom –, hogy maliciózus a reggel, mindenki elkerüli egymást. Szép az élet, és Mozart házon kívül van. Ha a furunkulust decibellel lehetne mérni… (Nem szeretem az ilyen exlex állapotokat.) A mámor szédít és belekalapál. „Odadobod: sruty-huty.” (Szerette, ismerte, ragaszkodott hozzá.) Nehogy majd a Staféta Péteréknek eltesszük. (Nekem semmi nem kell, radírgumi és pinceablak.)
SZÁNDÉKOSAN EGY ROSSZ RÉSZLETET IDÉZTEM TŐLEM
(Van persze még ennél is rosszabb.) És – szándékosan – a Kovács Imre Attilka-levelekből csak a legjobb – számomra leghízelgőbb – részleteket másolom ki ide. Önkisebbítő módon halandzsáról beszélsz (nyelv)leleményeddel kapcsolatban. Nem az! (Ő csupa nagybetűvel írta.) Én – Ő – (muszáj volt nagy Ő-vel… mert… a mondatkezdés miatt – én magamat is naggyal…) Elsősorban gyereknyelvnek tartom (én is), koravén (na!) nyelvállapotú „gőgicsének” (már bánom, hogy idézem). Az írásaid egy felnőtt és egy csodagyerek (azér’!) párbeszédei (tudod, hogy ki az, aki magában…?!), egy irodalmilag teljesen szokatlan kommunikációs szinten; (egyelőre egy szavát sem értem), a kulturálisan „kiképzett” (ő – most már kisbetűvel – tette idézőjelbe), tehát gátlásos hiperolvasó (ez te vagy, a nyájas!) és a kontrollálhatatlan mélységből „felszöveglő” gyermek dialógusa.
Hogy én hogyan legyek humoralista, már kellene pedzenem, de hogy más?, arról halovány miniszteri segédfogalmam sincs (politikamentesen)!