Humi mindig többet akar

A történetek szépsége az, hogy az idő és a hely megváltozásával más és más álruhát öltenek, s lassan az emberiség tudatalattijának részévé válnak. Nem tudom, hogy a most következő történetnek Japánban van-e eredete (nekem egyik szenteste mesélték, miközben a tűz körül ültünk), ám azt hiszem, az a gondolat, hogy elmulasztjuk megérteni az élet csodáját, meg hogy a kapzsiságnak megengedjük, hogy átvegye a nagylelkűség helyét, figyelmre méltó üzenet mindazok számára, akik álmukat keresik.
Sok évvel ezelőtt Hokkaido szigetén élt egy Humi nevű ember, aki kőfejtéssel kereste kenyerét. Bár erős és egészséges volt, nem volt elégedett sorsával, éjjel-nappal panaszkodott.
A keresztény szokásokat nemigen értette, ám azt megtudta, hogy legalább évente egyszer az egész emberiség vágya valóra válik. Így hát karácsony napján buzgón imádkozott, és legnagyobb meglepetésére egy angyal jelent meg előtte.
„Egészséges vagy, és az egész élet előtted áll” – mondta néki az angyal. „Minden fiatal ember munkával indul el az életben. Miért panaszkodsz hát szüntelen?”
„Az Isten méltánytalanul bánt velem, és nem adott lehetőséget a növekedésre” – válaszolta Humi.
Mivel aggódott, az angyal segítséget kért az Úrtól, nehogy védence lelke elkárhozzon.
„Tégy, amit jónak látsz” – mondta az Úr. „Mivel karácsony van, minden, amit Humi akar, megadatik néki.”
A következő nap Humi épp a kőtörés kemény munkáját végezte, amikor látta, hogy egy kocsi halad el mellette, amelyen egy drágaköveket viselő uraság utazik. Letörölve az izzadságot piszkos arcáról, Humi így kesergett:
„Miért nem lehetek én is uraság? Erre születtem én!”
„Legyen hát!” – mormolta az angyal boldogan.
És Humi egy fényűző palota urává változott, mely hatalmas birtokon pompázott, sok szolgával és lóval. Minden áldott nap kivonult fényes kíséretével, és élvezte, ahogy korábbi társai felsorakoznak az út szélén, s tisztelettudóan néznek fel rá.
Egy ilyen délután a hőség elviselhetetlen volt, még arany napernyője alatt is, és Humi éppúgy izzadt, mint azokban a napokban, amikor követ tört. Rájött akkor, hogy mégsem olyan nagyon fontos ember ő: felette hercegek és császárok állnak, de még náluk is magasabban áll a nap, aki senkinek sem engedelmeskedik – a nap az igazi király.
„Kedves angyal, miért nem lehetek én a Nap? Arra születtem én!”
„Legyen hát!” – mormolta az angyal, miközben elfedte bánatát, amit ekkora becsvágy láttán érzett.
És éppúgy, ahogy akarta, Humi lett a Nap.
Miközben az égen tündöklött, és csodálták erejét, amivel megérlelte vagy éppen felperzselte a termést, egy sötét folt közeledett feléje. A fekete paca egyre nagyobb lett, és Humi észrevette, hogy az nem más, mint egy felhő, amely körülveszi őt, olyannyira, hogy már nem is látja a Földet.
„Angyal” – kiáltott Humi. „A felhő erősebb a Napnál! Arra születtem, hogy felhő legyek!”
„Legyen hát!” – felelte az angyal.
Humi felhővé változott, és azt gondolta, hogy végre megvalósította álmát.
„Milyen hatalmas vagyok” – rikoltotta, miközben elhomályosította a Napot.
Ám a kietlen óceán partján állt egy óriási gránitszikla, olyan idős, mint a világ maga. Humi azt gondolta, hogy a szikla ellenszegül neki, és olyan vihart zúdított rá, hogy a világ nem látott még olyat. Hatalmas, dühös hullámok ostromolták a sziklát, megpróbálták kiszakítani a partról, és a tenger mélyére hajítani.
A szikla azonban csak állt mozdulatlan ott, ahol volt.
„Angyal – zokogott Humi –, a szikla erősebb, mint a felhő. Arra születtem, hogy szikla legyek!”
És Humi sziklává változott.
„Ki is győzhetne le most már engem? – gondolkozott. – Én vagyok a legerősebb az egész világon!”
Jó néhány év telt el így, amíg egy reggelen Humi azt érezte, hogy valami a belsejébe hasít. Ezt őrjítő fájdalom követte, ahogy gránittestének egy része darabokra tört. Ezután tompa, kitartó ütéseket hallott, majd ismét érezte a szörnyű fájdalmat.
A félelemtől megveszve kiáltott:
„Angyal, valaki meg akar ölni engem! Erősebb, mint én. Olyan akarok lenni, mint ő!”
„Legyen hát!” – kiáltott zokogva az angyal.
Így történt, hogy Humi visszatért a kőfejtéshez.