Kiskirályok és kiváltságosok

A Kútvölgyi Úti Kórház (később: Központi Állami Kórház, ma: a Semmelweis Orvostudományi Egyetem – SOTE – Oktató Kórháza) az ötvenes években kiemelt létesítmény volt. Évtizedeken keresztül ugyanis itt gyógykezelték a különösen fontos személyeket (többek között az állami és pártvezetőket, a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság tagjait, a szakszervezetek funkcionáriusait, Kossuth-díjas művészeket, országgyűlési képviselőket, tanszékvezető egyetemi tanárokat, és az itt felsoroltakkal egy háztartásban élő családtagjaikat), időközben misztikus feltételezéseket, legendákat szőtt az épület falai köré. Ez a misztikum – függetlenül a mától (amikor is a VIP-ellátás már megszűnt) és a Kútvölgyi holnapi sorsától – kitörölhetetlen a történetéből. De valójában hogyan lett belőle „különleges kórház” magas szintű felszereltséggel és kitűnő orvosokkal, s miről árulkodnak az első évek?
Ötvenöt éve annak, hogy 1948 végén felvetődött egy „különleges kórház” megvalósításának a gondolata. A Magasépítési Tervezőintézet költségvetése azonban riasztóan magas volt, így aztán csak az átalakításban és a bővítésben gondolkodtak. Ebből az időből való Gerő Ernő feljegyzése is:
„L. Rákosi elvtárs! Biz(almas) Mindenesetre elég nagy a zűrzavar ebben a kérdésben. Mielőtt végleg kivizsgálták volna a kérdést, az OTBA-kórházat máris kiürítették. (Az Országos Társadalombiztosító Intézet kórházát 1943-ban adták át az Országos Tisztviselői Betegsegélyező Alap Horthy Miklós Gyógyintézeteként – a szerk.) Ami az új kórházat illeti, az ügy nem ilyen egyszerű. (…) …a kórház teljesen működésre kész állapotban valószínűleg 25-28 millióba kerülne. Lehet, hogy tévedek, és kevesebből is ki lehetne hozni, de tudnunk kell, hogy mit vállalunk…”
Gerő álláspontja érvényesült: a régi épületet korszerűsítették, illetve felújították a berendezést. Mindenesetre a „költség-előirányzathoz” az orvosok észrevételeit is kikérték. Az „ismeretlen méretű költségek” alcím alatt – egyebek mellett – a következők állnak: „Az ÁVH álláspontja szerint biztonsági szempontból feltétlenül kívánatos, hogy a kórház orvosai és egészségügyi személyzete a kórház közelében, egy helyen lakjon, mert ez könnyebb ellenőrizhetőségüket teszi lehetővé.” (Elképzelésük nem valósult meg.) „Az egészségügyi és orvosi személyzet jelentékeny részét más kórházakból, illetőleg eü. intézményekből kell kiemelnünk.”
A Kútvölgyi kórház egykori főorvosa (aki neve mellőzését kérte) így emlékezett vissza az első időszakra:
– Az emberek összegyűjtése már 1949-ben elkezdődött. Behívtak, azt hiszem, az Egészségügyi Szakszervezet káderosztályára. Felvetődött a nevem, mondták, hogy a hamarosan megnyíló Kútvölgyi Úti Kórházba akarnak áthelyezni. Egy bizottság hallgatott meg, s Bíró László, a belgyógyászat későbbi főorvosa is közöttük volt. Úgy nézett ki, hogy ő lesz az igazgató. Ő tette fel a kérdéseket, s mondta el, hogy fog kinézni a kórház, és mik a terveik. Ezután hosszú szünet következett, majd 1950. február 12-én kilenc óra körül távirat érkezett a lakásomra az Egészségügyi Minisztérium személyzeti osztályáról. Közölték, hogy ugyancsak adjunktusi beosztásban áthelyeznek a Kútvölgyi Úti Kórház belgyógyászati osztályára.
A Kútvölgyi első igazgatója Lenhof Antal volt. Urológusspecialista. Később a jó nevű akadémikust, a szintén gyakorló urológust és sebészt, Babics Antalt nevezték ki főigazgatónak – Lenhof mellé. A valamikori tanítvány professzorával együtt dolgozott a kórház élén. De Lenhof ezt követően sem érezhette magát mellőzöttnek, mert minden adminisztratív és személyi ügyet ő intézett, Babicsra pedig a koordinálás és a kapcsolatteremtés hárult, egészen addig, amíg 1953-ban, az orvosperek idején le nem váltották.
Ebből az időből, 1953. április 28-i keltezéssel is megmaradt egy dokumentum: „Kedves Rákosi elvtárs! A Kútvölgyiről szóló titkársági javaslatunk első pontja kicsit általános. Konkrétan az első pontot így képzelném el: »Titkárság állapítsa meg Vas Zoltán, Sátor János, Fekete Sándorné, Ratkó Anna, Simon Lajos, valamint Sebes Sándor és Szabó János (a KV Párt és Gazdasági Ügykezelési Osztály volt osztályvezető-helyettesiről volt szó) elvtársak felelősségét, és részesítse őket megfelelő pártbüntetésben.« Állapítsa meg dr. Babics Antal és Lenhof Antal elvtársak felelősségét, akiket a KEB részesítsen megfelelő pártbüntetésben. Ha esetleg Rákosi elvtárs helyesli, akkor így kellene esetleg a határozatot kidolgozni. Elvtársi üdvözlettel: Keleti Ferenc.”
Hogy miért kellett őket pártbüntetésben részesíteni, erről különböző feltevések vannak, de kétségtelen, hogy még aznap, amikor a Kútvölgyi egyik főorvosi szobájában Babics Antallal közli Drexler Miklós egészségügyi miniszterhelyettes a leváltását, Hancsók Máriuszt, a nőgyógyászati osztály adjunktusát kéri fel – megbízással – az igazgatói teendők ellátására. A főigazgatói kinevezés még évekig elhúzódik, és az 1956-os forradalom kitörésekor is Hancsók áll az intézmény élén. Egyébként a Kútvölgyiben kezdetben a következő osztályok létesültek: belgyógyászat, sebészet, szülészet-nőgyógyászat, orr-fül-gége, urológia és idegosztály.
– Bíró László miért került a belgyógyászati osztály főorvosi székébe?
– A fáma szerint bejelentették neki, hogy nagy megtiszteltetés fogja érni: osztályára neves szovjet orvosprofesszort kap mint konziliáriust, tanácsadót. Germanov kujbisevi orvosprofesszort, az orvostudományok doktorát kérték fel e tiszt betöltésére. Ő, mármint Bíró László, mondották, természetesen változatlanul, teljes hatáskörrel és felelősséggel, osztályvezető főorvosként működik tovább. Bíró nyilván nem nagy lelkesedést áruhatott el e megoldással kapcsolatban, és így főorvosi minőségében áthelyezték a Péterfy Sándor Utcai Kórház belosztályára.
„Szigorúan bizalmas! Feljegyzés Sátor elvtárshoz
(…) A kórház igénybevételére jogosult elvtársak egy részének – igaz, hogy csak egy töredék részének – a magatartása, a viselkedése olyan, hogy az a betegellátásban nehézséget okoz. Főleg az elhelyezésre vonatkozóan fordul elő többször, hogy az igények túlméretezettek, a fellépésük időnként akár sértő is.
Néhány példa. a) P. Antalné elvtársnő a belosztályon hosszabb ideje fekszik. (…) Követelőző fellépésére, de inkább felsőbb szervek kívánságára, a beteg egyágyas, fürdőszobás szobában kapott elhelyezést. Midőn a májgyulladásos beteget a kórházban külön szárnyon, teljesen izoláltuk, ugyanilyen szoba nem lévén, a betegnek bejelentettük, hogy egyágyas szobában helyezzük el, ahol fürdőszoba nem lesz. A beteg emiatt egy egész napon keresztül ápolónőknek és orvosoknak a legsúlyosabb szemrehányásokat tette. Eleinte kijelentette, hogy nem hajlandó régi szobáját elhagyni, és amennyiben hasonló elhelyezésről gondoskodni nem tudunk, a kórházból kimegy, és meg fogja követelni azt, hogy lakására naponta kétszer járjon ki orvos az osztályunkról. Majd hosszas rábeszélésre új szobáját elfoglalta… b) K. Károlyné elvtársnő telefonon keresett, majd midőn meghallotta (…), hogy nem vagyok a telefonnál, az elvtársnőnek adta elő a következőket azzal a megjegyzéssel, hogy ő közölje velem: »Súlyosan nehezményezi« azt, hogy a felvételre jelentkező háztartási alkalmazottjának a kivizsgálását az előzetes bejelentés ellenére, az osztályon úgy végezték, hogy némely vizsgálatra (rtg., gégészet stb.) várnia kellett… c) … elvtárssal közöltem, hogy csak pótágyra tudom elhelyezni. De ez is rendes ágy, és a szoba nem kényelmetlen. Vittem magammal, és megmutattam neki a szobát, de még ki sem nyitottam egészen az ajtót, őt engedtem előre, amikor hirtelen olyan tempóban fordult vissza, hogy majdnem fellökött. »Mit gondol maga, ki vagyok én, hogy tömegszálláson akar elhelyezni?!« Nota bene: nincs négyágyasnál nagyobb szobánk. d) Egy-egy esetben a felvételre kerülő beteg az elhelyezés során így fogalmazza meg igényeit: »Ez nekem jár! Ez nekem jár!«” (…)
– Ahol az állami és pártvezetőket elhelyezték, az a C szárny volt?
– A három folyosó közül, minden szinten, a legkisebb a C szárny volt, „előkelő” szobáival. A belosztályhoz 3-4 egyágyas, illetve kétágyas szoba tartozott, és volt egy úgynevezett szanatóriumi része, egy apartman.
– Igaz, hogy a kapunál elutasítóak voltak a „portások”?
– Igen. Egy időben több ÁVH-s volt a portán. Velük nehéz volt kommunikálni, kapcsolatot tartani, ugyanígy a beteglátogatás során is.
– Ismeretes, hogy az ÁVH felügyelte a Kútvölgyit. Jöttek ellenőrizni vagy nem tudtak erről?
– Nyíltan egyszer sem jöttek ellenőrizni. Tudtunk nélkül lehetséges…
Felvetődhet: igaz-e, hogy a Kútvölgyi orvosainak kiválasztásakor alapvető szempont volt a párttagság, a politikai megbízhatóság, és csak mellesleg a szakmai felkészültség. Széles körben terjedt el ugyanis a városban, hogy kizárólag ezek voltak a szempontok. Több, a kórházban hosszabb ideig dolgozó orvos és vezető határozottan visszautasítja ezt, mondván, hogy a szélesebb körű, „szakmai káderezés” volt az elsőrendű aspektus és a megbízhatóság. Az orvosok és a nővérek nagy része, talán a fele is, a felvételkor nem volt párttag, és nem tudnak arról sem, hogy valakit kényszerítettek volna arra, lépjen be a pártba. Javasolni persze szabad volt…
Elterjedt az is, hogy a betegfelvétel igen nehéz volt, s ha valaki Kútvölgyi-könyvvel nem rendelkezett, nem fekhetett be a kórházba, mert ez csak kivételezett, kis csoport tagjainak jutott osztályrészül. A megkérdezett orvosok egybehangzóan állítják, hogy ez sem felel meg a valóságnak, mert minden időben, mindegyik igazgatónak joga volt erre vagy az ambulancia igénybevételére szóló engedélyeket kiadni. Bizonyosnak látszik, hogy Lenhof, Babics és Hancsók idejében is volt erre igény, időnként viszonylag sok igény, amelyet soha nem utasítottak vissza.
1953. július 15-én Komócsin Zoltán XII. kerületi titkár levelet fogalmazott Rákosinak: „(…) Szükségesnek tartom a figyelmet felhívni a Kútvölgyi Úti Kórházban uralkodó állapotokra – írta többek között. – Jelenleg is a kórházban nagy mértékű orvos- és középkáderhiány van. Ez ideig csak a letartóztatott és rövid úton eltávolított orvosokat és középkádereket pótolták. Azokat sem minden esetben megfelelő személyekkel. Az orvosok és a dolgozók között a hangulat rossz…”
Ebben a rossz hangulatban készít feljegyzést Rákosinak Keleti Ferenc is.
„Rákosi elvtárs kérésére behívtam dr. W. Emilné elvtársnőt és közöltem vele, hogy a Kútvölgyiből el kell mennie vagy a Tétényi úti, vagy az István Kórházba, röntgenosztály-vezető főorvosnak. (…) W.-né elvtárs(nő) az áthelyezési kérést megtagadta, hisztérikus zokogásban tört ki, és mindenfélét összebeszélt arról, hogy ő a Kútvölgyit nem hagyja el, ha máshová kell mennie, inkább a kőművesekhez megy dolgozni. Felsorolta érdemeit a kommunista mozgalom megsegítése terén… Kitört magából, hogy inkább gyilkoljuk meg, de ővele ezt a szégyent ne tegyük meg…”
Hát így pergett ötven évvel ezelőtt „a különleges kórházban” az élet…