Magyarok karácsonya

„Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén’ a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
Szívükre mind az emberek –
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg…”

Elindult…
Székelyderzsről, Udvarhelyszékből, öreg, kidűlt-bedűlt székely portáról.
Előző este – nem, mégis inkább délután, sötétbe forduló, havas téli délután – az erődtemplomban imádkozott.
Egyedül volt, s leborult.
És furcsállotta, hogy akkor Ő most kihez, s miért… El is mosolyodott volna magán, az imán s a leboruláson, ha lett volna helye a pillanatban egy kicsike, fájdalmas mosolynak is akár.
Nem volt.
Aztán vacsoráltak. Kidűlt-bedűlt székely portán. Túrót tett a gazda az asztal közepére, mázatlan cserépedényben, hozzá két kanalat, meg malomkeréknyi, harmadnapos, kemencében sütött, még istenes kenyeret.
A gazda imára kulcsolta fáradt, idő harapta, már elmúlással parolázó, gyönyörű szép kezeit.
Így tett Ő is. És már elmosolyodott. Kihez, miért? – majd a szél hátára kapta a puha sötétet, a szűz havat, s nyargalt egyet velük a falu felett, mint kacagó gyermekekkel.
– Jó túró…
– Jó…
A hallgatásban pedig leperegtek fájdalmas, mozdíthatatlan magyar évszázadok.
– Holnap elindulok.
– Jó lesz…
– Hosszú út lesz…
– Annál is hosszabb.
A fagy úgy törte össze az álmokat, mint kicsike gyermek a féltve őrzött, utolsó porcelánt. Széjjelgurultak a székely álmok, magyar álmok, csilingelve a havon, s bétolta a hűlő szobákba vigyorgó arcát megint az igazságtalanság.
Összeszedelőzködtek. A falu is. Ő is.
Akkora bundát kanyarított nyakába az Isten, amekkoráról csak a legöregebbek meséltek olykor, ha a régi idők daliái, hősei, betyárjai és garabonciásai szóba kerültek.
Hideg volt. Kellett a bunda. Az Istennek is.
A harang szava odafagyott a templom köré. Az emberek meg fölbabrálták a tüzeket, s összetapadó orrcimpákkal várták az estét, a betlehemi jászol ígéretét.
„Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság
S minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét –
Beteg a világ, nagy beteg…

Kenyeret adott a gazda az útra, elfért az is a roppant bunda alatt. S nekivágott az Isten, hogy meglátogassa legárvább népét a Kárpátok alatt. Ahol már sírni sem szabad…
Őzek lehelletében melengette dermedő kezeit, fölhorgadó magyar álmokkal bátorította elbizonytalanodó szívét. Délig megjárta Udvarhelyszéket s mind a Fiúszékeket – tehette, mert hát végül is Ő volt az Isten. Vitte, vinni akarta mindenhová a reménységet, s délre rádöbbent, Ő jár a székely falvakba reményért, mint egy elfeledett koldus.
Gyűjtögette magába a székely falvak karácsonyi reménységét. Templomok néma áhítatát, aprócska harangok szégyenlős kondulását, családfők ünneplő ruháját és ünneplő tekintetét, a kezek nehéz, ritka simogatását, a kemencék melegségét, kenyerek pirosságát, kamrák mosolygósságát és almaillatát, a szalmával díszített betlehemi jászolokat, az erős pálinkákat, behavazott határokat – s a homoródalmási fiatal pap készülődését a karácsonyi beszélyre. Bekukkantott az Isten Gergely István tiszteleteshez Csobotfalvára, pírt simogatott a megmentett árvák arcára, s egy kicsit elszégyellte magát.
Furcsa, amikor az Isten elszégyelli magát, különösen karácsonykor.
Pedig ez most így esett, s még akkor is szégyellte magát, amikor bokáit fázósan összeütögetve bekéretőzött a Lukács portára Parajdon, egy kicsike pálinkára.
Ott maradt aztán délutánig. Mózsi bátyám tartotta szóval, meg a csönd… Meg a jóság még, ami azon a portán lakott. Meg a fölhorgadó magyar vágyak, amelyek mind-mind őbenne bíztak, mindhiába…
Estére ért Kolozsvárra…

„Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dűlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve…
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!…”

Kolozsvár főterén karácsonyozott az Isten. Egy szál gyertya világánál, egyedül. Mihály arkangyal is elment azon az estén, Mátyás király is ott hagyta.
Egy szál gyertyáját a király lábaihoz tette az Isten.
– Állj ki a térre, Nagy Király, s kiálts megálljt a gyalázatosnak… – suttogta az Isten, mert értette, hogy kell most már végre egy új Messiás. S a drága székely magyarok meghallották a suttogást, és újból reménység gyúlt a szívükben, ezen a magyarok fényességes karácsonyán. Úgy érezték, megáldotta végre az Isten a magyart, s ekképpen szállt égbe a „Mennyből az angyal” a Kárpátok alól…
Ámen.