Visszhangtalan agrártüntetések

Soha nem volt még olyan sok agrárdemonstráció a rendszerváltást követő években, mint az idén. Az elmúlt hónapokban a gabona- és a léalmagondok miatt ácsorogtak az utak szélén a termelők. Mostanság pedig – pénteken Békésben, Bácsban, hétfőn a Rábaközben – a sertés- és baromfiválság okán vonultak fel a jobb sorsra érdemes erőgépeikkel a félpályás forgalom korlátozására a gazdakörök. Nincs két hete, hogy egy vágóhídra szánt szarvasmarhát – demonstrációs céllal – a Tisztelt Ház előtti gyepen át vezették utolsó útjára gazdái. Szepesi Imre családi termelő pedig szinte már hozzátartozik a földművelésügyi minisztérium látképéhez. Kitartóan ül – már közel öt hónapja – napkeltétől napnyugtáig a magával hozott kisszéken, az árkádok alatt. Transzparensekkel körülvéve várja, hogy fogadja őt a mezőgazdaság sorsáért felelős tárca vezetője. A miniszter helyett azonban csak az utcai járókelők állnak szóba vele. A magas kormányhivatalban pedig bizonyára abban bíznak, hogy a fagyos hideg előbb-utóbb visszaűzi földjére a nyakas parasztot. S akkor újra zavartalan lesz a kilátás a Kossuth térre.
Ugyanezen a Kossuth téren nem is olyan régen egy fekete koporsót is felravataloztak a gazdálkodók, melybe jelképesen munkájukat, élethivatásukat: a magyar mezőgazdaságot temették el. Ez a jelképes esemény azonban többeknél a valóságban is bekövetkezett. Mert ne feledjük, hogy voltak, akik a vérrel-verejtékkel felépített gazdaságuk összeomlása láttán önkezükkel vetettek véget életüknek. Ma is gyászolják őket azok, akik hasonló anyagi helyzetbe kerültek. Az már biztosnak tűnik, hogy több mint tízezer gazdálkodótól búcsúzhatunk el az idén, akik a kilátástalannak ítélt jövőjük láttán inkább felhagytak a termeléssel.
Azt, aki valamelyest már ismeri a hazai agrárium helyzetét, nem érték meglepetésként ezek a fejlemények. Szinte pótolhatatlan nagyságú, ezermilliárd forintos tőkehiánnyal érkeztünk tavaly év végén az unió kapujába. Az egy éve Koppenhágában aláírt csatlakozási szerződés ezenfelül olyan feltételeket tartalmazott, mely újabb mélyütéssel ért fel a magyar mezőgazdaság szereplői számára. Sokszor leírták már, de nem árt felidézni: pénztelen gazdáink olyan nyugati versenytársakkal kerülnek szembe jövő év májusától, akik 2004-ben a miénkhez képest közel kétszer akkora támogatást kapnak majd a brüsszeli kasszából. Emellett olyan kvóták lépnek életbe, melyek – néhány kivételtől eltekintve – a jelenlegihez közelítő szinten korlátozzák a hazai agrártermelést. Ez a szint pedig jókora elmaradásban van attól, amire csodálatos természeti adottságaink alapján képesek lennénk.
A koppenhágai vereség tudatában már az aláírás másnapjától a termelők felkészítésére kellett volna szánnia az értékessé vált napokat, heteket a kormánynak. Ehelyett a kabinet arra helyezte a hangsúlyt, hogy a kudarcot sikerként mutassa be a hazai közvélemény számára. A gazdáknak úgy kellett volna az áprilisi népszavazáson igent mondaniuk az uniós csatlakozásra, hogy a rájuk váró megpróbáltatásokról vajmi kevés információt kaptak. Persze nem is voltak tényezők, hiszen az agráriumból élők csak a hazai népesség néhány százalékát alkotják. Elutasító szavazatuk úgysem változtat az előre bekódolt végeredményen. Márpedig ahány gazdával én akkoriban a vidéki fórumokon találkoztam, mindegyik az ellenzők közé tartozott. Annál a földből élők csavarosabban gondolkodnak, mint hogy megelégedjenek néhány „Jól jár-e a mezőgazdaság? Igen!” feliratú poszterrel, és azokkal a szakminisztériumi kimutatásokkal, melyek csak az érem fényesebb oldalát ábrázolták, és a csatlakozáskor ránk váró versenyhátrányt udvariasan elhallgatták. Ám hamar elfeledte mindenki az uniós esélyek taglalását, mert még a nyár beköszönte előtt pusztítóba fordult át az aszály. Ilyen szárazság emberemlékezet óta nem volt az országban. A leperzselt földeken hihetetlenül kevés búza termett, éppen csak hogy megvolt az ország kenyere. S ebben a pillanatban kezdődött el a hazai állattenyésztés újabb válsága, ami sokáig eltart még. Az abraktakarmányok ára a csillagos égbe emelkedett, használható széna is alig termett. Szinte aranyat eszik a jószág, amit a piac semmi szín alatt sem fizet meg. Sőt, azt az árat sem adják meg a feldolgozók a gazdáknak, ami akkor is járna a sertésért, ha ez a kevés, és félelmetesen drága gabona bőséges mennyiségben, olcsón állna a rendelkezésükre.
Harminc forint, ennyi a legjobb minőségű hízónál is a kilónkénti veszteség. Ami mázsánként harmincezer forint, egy tisztesebb állománynál pedig eléri a milliós nagyságrendet. A húsmarha ára is változatlan szinten van, egyenlőre nem mutatkoznak a beígért piaci esélyek. A szárnyasokra pedig ebben az évben immáron másodszor jellemző a mélyrepülés. Ahogy közeledik az uniós csatlakozás, úgy szaporodnak tehát a magyar mezőgazdaságban a válságjelek. Emiatt szerveznek egyre többfelé az elkeseredett gazdák demonstrációt. S várják a minisztert, hogy szemtől szembe mondhassák el neki, gazdaságuk a tönk szélére került, ha nem érkezik segítség, ők már nemigen érik meg azt a pillanatot, amikor beköszönt a tejjel-mézzel folyó közös európai kánaán. Várja Németh Imrét Szepesi gazda a minisztérium előtt. Várják a vidéki utak mentén a traktorjaiknak támaszkodó termelők. Várták a hajdúsági baromfisok is, akiknek nem fizet a bezárt feldolgozó. Egy főtanácsos meg is látogatta őket, aki természetesen semmilyen döntést nem vállalhatott fel a miniszter helyett. Várják Németh Imrét másutt is, de ahol igazán várják, oda kevésszer érkezik meg. A szocialista pártpropaganda pedig nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a városlakóknak elmagyarázza: az örökké síró parasztnak, akit megint felhergelt az ellenzék, a nehezen összeadott közösből a jóisten pénze se volna elég.
A Horn-kormány idején, amikor a kiskőrösi gazdák először kiálltak az utakra, a két illetékes tárca, a pénzügyi és a földművelésügyi vezetése hamar leszaladt Petőfi városába, hogy kialkudja a politikai nyugalomhoz szükséges egyezséget. Az ilyen tárgyalás azonban csak akkor lehet sikeres, ha a pesti küldöttség nem üres tarsollyal érkezik meg. A mostani tüntetések visszhangtalansága talán éppen abból fakad, hogy a kormány nem tud ígérni semmit az elkeseredett gazdálkodóknak, ezért jobbnak ítéli azt, ha inkább csendben marad. Nem szól semmit, mert tudja, hogy a demonstráló kisgazdaságok indulata már nem sokáig tart. A fuldokló is csak addig kapálózik, míg tart a levegő, ha pedig elfogy, szép csendben elhallgat. Már idén is sokan megnémultak. Ők már nem állnak ott az utak szélén, mert a veszteségtermelésnek nem látták tovább értelmét. Egyszerűen befejezték. A világfolyamatokat elemző közgazdászok jóslata valóra vált: az EU-tagság közeledtével gyorsul a verseny, csak a nagyok élhetik túl a megpróbáltatásokat, a kicsiknek a bukás marad.
Felszámolt állományok, bezárt telepek, áruba bocsátott gépek: nem kevés egyéni termelő így éli meg a mindennapi valóságban a sokat emlegetett uniós felkészülést. A tehetősebb nagygazdaságok több segítséghez juthatnak, nekik telik a komolyabb beruházásokra, korszerűsítésekre is, jobban átvészelik a piaci válságokat. Kétezerhárom a kiválasztódás éve lett. Egy olyan kiválasztódásé, mely tovább csökkentette a magyar polgári agrárközéposztály kialakulásának és megerősödésének esélyét.