Aligha fogadható el az apolitikus szakértői mítosz élesztgetésével kissé megkésve próbálkozó politikusok érve, mely szerint a rendszer optimálisan és EU-konform módon csak társadalom- és jövőkép nélkül működtethető. Pillanatnyi egyeztetésekkel, a status quo állapotára törekedve.
A hozzáértéséről folyamatosan tanúságot tevő egyházi ügyekért felelős első államtitkár, Szalay István váratlan nyugdíjazását követően 2003 áprilisában szintén megbízható szakember lépett a hivatal élére Gulyás Kálmán személyében. Saját bevallása szerint elődjéhez hasonlóan neki sem volt korábban soha semmilyen kapcsolata az egyházakkal, de bízott abban, hogy a konfliktusmegoldásban szerzett tapasztalatai alkalmassá teszik az államtitkári poszt betöltésére.
Csupán érdekes adalék a kormányzat működésének szemléltetéséhez mindaz, amit Wildmann János meghiúsult pozícióelnyerése utáni keserűségében nyilvánosságra hozott. A kormányalakítást követően hoppon maradt aspiráns ugyanis nem kevesebbet állított több fórumon is, mint hogy a miniszterelnök környezetéből a baloldali győzelem után telefonon keresték meg, majd a Medgyessyvel folytatott személyes beszélgetés eredményeként úgy váltak el, hogy a kormányfő kész tényként említette „megállapodásukat”, vagyis Wildmann címzetes államtitkári kinevezését. És lám, mi lett az egészből a klerikális reakció következtében!
Mindebből nem az az igazán érdekes, hogy milyen embereket és milyen szempontok szerint jelölnek egy-egy pozíció betöltésére. Sokkal fontosabb, hogy nyilvánvalóvá vált: nem valamiféle „véletlen sorscsapás” következménye a nagyobbik kormányzó párt választási programjának egyházakra vonatkozó, szűkszavúságában is elkedvetlenítő része; nem idő hiányában lett olyan kurta és semmitmondó a szöveg, hanem csakugyan nem volt sem koncepciójuk, sem alkalmas emberük a szellemi irányítóknak az egyházi ügyek intézésére. Mintha csak a kormányváltás pillanatában döbbentek volna rá: nicsak, itt egy államtitkárság, hát ezzel meg mi legyen?
Formai kérdés mindössze, és nem lenne helyes a kákán is csomót keresve a régi reflexek visszatérését látni az államtitkárságnak a Miniszterelnöki Hivatalba (MEH) történő betagolásán (annál is kevésbé, mivel a történelmi egyházak is helyeselték a döntést), mégis óhatatlanul történelmi példákat idéz a nagy átszervezés. 1951-ben ugyanis szovjet mintára, erőszakosan választották le a vallásügyekkel foglalkozó I. és II. ügyosztályt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumról, hogy az 1951. I. tc. értelmében felállítsák az Állami Egyházügyi Hivatalt, mely immáron a minisztertanács közvetlen felügyelete alá tartozott.
Ha az egyházügyi államtitkárság működése hatékonyabb lenne a MEH felügyelete alatt, mint a kulturális tárcánál, akkor a 2002-es változtatást nagyon is indokoltnak tekinthetnénk. Így azonban inkább csak az egyház szeparációjára tett hajdani szomorú kísérletre emlékeztet az áthelyezés. A nyilván jó szándékú, ám nem különösebben szerencsés üzenetet erősítette a közelmúltban többek között a szocialista frakcióvezető egyik karácsonyi interjúja, melyben lelkesült hangon szólott a nagytétényi emberek öröméről és egy különös nevű intézményről: „az egyházügyi hivatal támogatásával végre új haranghoz jutott a nagytétényi katolikus templom” – mondta boldogan Lendvai Ildikó. Nos, igen. Minden jel szerint a hivatal túlélte a rendszerváltást, bár működésének tényleges nyomára sem a Magyar Közlönyben, sem a MEH honlapján nem akadhatunk.
Mindenesetre Szalay István alkalmatlanságának beigazolódása után Wildmann ismét kiesett a pikszisből, legalábbis látszólag. Viszont csöppet sem volt rózsásnak nevezhető az a helyzet sem, amelybe Gulyás Kálmán hajdani KISZ-káder a legcsekélyebb szakértelem, a legalapvetőbb ismeretek nélkül belekerült. A bizonytalankodó nyilatkozatokból szinte más sem látszik egyértelműen, mint a kompetencia teljes hiánya. Az egyik liberális hetilapnak adott interjújában például így fogalmazott az államtitkár: „A katolikus püspöki konferenciánál tett első látogatásom alkalmával fölhívták a figyelmemet arra, hogy a Magyar Katolikus Egyház (MKE) a világegyház 0,6 százalékát teszi ki.” A riporter nem is ment el szó nélkül a megdöbbentő bejelentés mellett: „Ezzel korábban is tisztában volt, nem?” A válasz pedig olyan, mintha egy készületlenségen rajtakapott vizsgázó mondaná elterelő hadművelet gyanánt: „Ezt pusztán annak érzékeltetésére mondtam, hogy az egyháznak megvan a maga belső jogrendszere, hierarchiája, amelynek zavartalan működését az államnak tiszteletben kell tartania.”
Napi szinten az államtitkárság átvételekor meglehetősen feszült volt a történelmi egyházak egy része és a kormányzat közötti kapcsolat. Rossz kezdet volt az ifjúsági rohamcsapatok templommegfigyelő akciója, melylyel a katolikus papokat kívánták sakkban tartani a választások alatt. Szerencsétlen folytatás, hogy az egyházaknak juttatott kiegészítő támogatást ismételten az adóbevallások egy százalékához kötötte a kormányzat a népszámlálási adatok helyett; hiszen így prolongálták azt a kifejezetten alkotmányellenes állapotot, amely a nem adózók számára lehetetlenné teszi az általuk preferált egyház – szándékaiknak megfelelő – támogatását. A döntés – amint arra Semjén Zsolt 2003 januárjában rámutatott – egyértelműen a kisegyházaknak kedvez. A sors iróniája, hogy miközben a kormánypártok egyház-politikai szakértői a szerintük korábban, a polgári kormány alatt kialakult paternalizmus megszüntetését követelik, a kormányzat a törvénymódosítással előbb megvont mintegy nyolcszázmillió forint támogatást, majd nagyvonalúan egy külön megállapodás keretében visszaadta azt a pénzt, amely törvénymódosítás nélkül automatikusan járt volna. Ez a gesztus szép példája a paternalista gyakorlat megszüntetésére irányuló törekvésnek.
Igen jellemző az is, hogy a párbeszédkész kormányzat feje az esztergomi érsek kinevezésekor az MSZP választmányi ülésén úgy fogalmazott: reméli, hogy Erdő kinevezése új szeleket hoz, és zavartalan lesz az együttműködés. Úgy hangzik ez, mintha az együttműködést a magyar katolikus egyház korábbi vezetője, Paskai László akadályozta volna!
Nem erősítette a kormányzat és a történelmi egyházak közötti bizalmat az alkotmányellenesen elfogadott szociális törvénycsomag, amely alig leplezett szándékkal akarta hátrányos helyzetbe hozni az egyházakat, azok tiltakozása ellenére. A törvény elfogadása után a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az Alkotmánybírósághoz fordult jogorvoslatért. A sort sajnos még hosszasan lehetne folytatni.
De mindezeken túl 2003 áprilisában a cselekvéshez szükséges alapvető egyház-politikai koncepciót sem ismerhette senki. Ha jóhiszeműen feltételezzük, hogy 2002-re csakugyan elkészült a Kenyeret és békét nevű akcióterv, akkor is különös, hogy ezt a társadalom talán legszélesebb szervezett rétegét érintő dokumentumot olyan nagy titokban tartotta a hivatal, hogy még az új államtitkár sem ismerkedhetett meg vele. Legalábbis saját nyilatkozata szerint. A nagyközönség azt sem tudja, hogy kik készítették el, milyen és mekkora költségvetési forrást felhasználva, kikkel egyeztetve és milyen alapon. Nagyon valószínű, hogy erről a dokumentumról Gulyás valóban ugyanannyit tud, mint a legtöbb magyar újságolvasó, vagyis semmit. Mindebből pedig az következik, hogy a Kenyeret és békét nevű program csupán egy szánalmas blöff volt.
Tehát mit volt mit tenni, egy évvel a kormányváltás után megérett az idő arra, hogy programot dolgozzanak ki az illetékesek. Nem volt könnyű a feladat, hiszen az államtitkár nem ért a kérdéshez, ráadásul szigorúan apolitikusan működve kívánja betölteni pozícióját. Bátran feltételezhetjük, hogy az ifjúsági mozgalmi életben szerzett politikai tapasztalatait félretéve kívánt egyház-politikai koncepciót alkotni kormánya számára. Az a néhány frázismondat ugyanis, amely a választási programban és a 2002. május 25-én előterjesztett kormányprogramban olvasható, még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető egyház-politikai koncepciónak. Ugyanakkor fontos követelmény lehetett az is, hogy a leendő munka ne álljon ellentétben a kormányprogramban hevenyészve megfogalmazott és megdöbbentő módon elhelyezett mondatokkal, amelyeket a kormánypártok háttéremberei már megalkottak.
A nagy munkát hasonló PR-stratégiával tárták a közvélemény elé, mint a Szalay-féle, meglétét tekintve kissé kétséges egyház-politikai koncepciót. Vagyis a vadonatúj dokumentum főbb vonásait még jóval az elkészülte előtt, 2003 júniusában ismertette az államtitkár. Így a sajtó kétszer cikkezhetett az azóta is csak meglehetősen korlátozottan, a beavatottak számára olvasható dokumentumról: egyszer, amikor még csak tervbe vették, hogy elkészítik, majd még egy alkalommal, amikor elkészült.
Gondolom, a baloldal teljes szellemi arzenálját bevetette a nagy mű megalkotásához, és bátran támaszkodhattak azokra az alapos háttéranyagokra is, melyek titkosan bár, de rendelkezésükre álltak. Vélhetően alaposan tanulmányozták a történelmi hagyományokat és a világ más országainak gyakorlatát. De lehetséges, hogy mégsem. Parturiunt montes, nascitur ridiculus mus. Olyannyira, hogy menet közben álláspontot kényszerült váltani az államtitkár, méghozzá nagyon rugalmasan a sajtó feltett kérdéseihez folyamatosan igazodó álláspontot.
Hovatovább ugyanis még a baloldali sajtó egy része is azt kezdte firtatni, hogy hol rejtegeti a kormányzat egyház-politikai elképzeléseit. Milyen alapokon kívánják alakítani az állam és az egyházak kapcsolatát. Csöppet sem lényegtelen kérdés, különösen, ha figyelembe vesszük a nagyobbik kormánypárt genezisének körülményeit és azokat a bátortalannak egyáltalán nem nevezhető lépéseket, amelyeket a választási kampány alatt és után tett. Valójában a koncepció mibenlétét firtató kérdés fő veszélye abban rejlik, hogy általánosítható, hiszen szemmel láthatólag nem ez az egyetlen szegmense a társadalom életének, melyre vonatkozóan a használható jövőkép megfogalmazása sokféle okból kifolyólag nehézségekbe ütközik.
Ha pedig így van, akkor a legegyszerűbb azt mondani, hogy nincs is szükség semmiféle koncepcióra. Így aztán 2003. november 4-én az államtitkár annak rendje és módja szerint egy napilapnak adott nyilatkozatában ki is jelentette, hogy a Szabad egyház a szabad államban! című, az ellenzék által bírált munkaanyag nem tekinthető a kormányzat hivatalos álláspontjának. Sőt – tette hozzá – még az sem dőlt el, hogy a kabinet egyáltalán elfogad-e külön egyház-politikai programot. Ez legalább egyenes beszéd, lefordítva azt jelenti, hogy a kormányzatnak fogalma sincs sem arról, hogy mit kellene tenni, sem arról, hogy kellene-e tenni bármit is. Egyáltalán.
Sajnos azonban – ha nem egy titkos és újabb hatalmi harc következménye az ellentmondás – még az sem biztos, hogy az akadozó kormányzati kommunikáció mellett erről a „szükséges koncepciótlanság” új koncepciójáról minden illetékes tud. A Miniszterelnöki Hivatal ugyanis így nyilatkozott: „A MEH szakértői által készített egyház-politikai koncepció a kormányprogram egyház-politikai kijelentéseivel teljesen összhangban… a magyar polgárosodás XIX. századi nagy alakjai által képviselt eszméket kívánja feleleveníteni.” Ebből is tudható, hogy a Buda Péter, Gábor György és Wildmann János által megfogalmazott tervezet nem közvetlenül Gulyás „megrendelésére” készült, hanem a MEH megbízásából. Vélhetőleg az ellentmondó nyilatkozatok kitudódása után a MEH-ben kialakult kettős hatalmi helyzet páni félelemmel töltött el mindenkit a kormányon belül és a pártban; hiszen minden jel arra utal, hogy a konfliktuskezelő államtitkárt csupán a napi kapcsolattartás bonyolult problémájának megoldására „tartják”; a szakértőket pedig, akik sajnálatos módon nem lehettek boldog államtitkárok, a nagyszabású elmélet kidolgozására. A két hatalmi tényező láthatólag nem áll beszélő viszonyban egymással, ezért is lehetséges a sok félreértés.
A rendkívül rövid, de egyáltalán nem tömör hatoldalas, mintegy kétszáz soros dokumentum tehát óvatosan megismétli a kormánypártok által már leszögezett közhelyeket. Az első oldal a tekintélyekre való hivatkozás, az utolsó pedig aktuálpolitikai véleménygyűjtemény, körülbelül egy Szabad Nép-félóra színvonalán. Kicsit olyasféle ez az iromány, mintha elsősorban nem politikai dokumentum lenne, hanem inkább egy el nem hangzott pohárköszöntő a söjtöri lakomán. A kritikai fogadtatás is ehhez volt méltó: Donáth László (MSZP) úgy vélte, hogy a koncepció rendkívül szimpatikus, mert százszázalékosan liberális. Sajnos éppen ezért nem biztos, hogy elfogadja a szocialista többség. Fodor Gábor (SZDSZ) is jó kiindulási alapnak tartja a Szabad egyház a szabad államban! című dokumentumot. Ugyanakkor Szászfalvi László (MDF) szerint a tervezet semmi újat nem tartalmaz, viszont a szöveg avítt, XIX. századi liberális elveket valló koncepció, amely nem tud válaszolni a XXI. századi kihívásokra.
Persze ne gondoljuk azt, hogy a tényleges probléma az újdonságok hiányában rejlik, hiszen miért is tennének kísérletet a baloldalon egy teljesen eredeti gondolatsor felépítésére. Az azonban elvárható lenne, hogy ne keltse üres, tartalom nélküli szócséplés vagy – esetleg a pongyola fogalmazás következményeként – provokatív kijelentések benyomását a fogalmazvány.
A rövid munka szerkezete nagyon egyszerű; a tekintélyekre (Eötvös József, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Trefort Ágoston) hivatkozó bevezetés után az első, tipográfiailag kiemelt, fontos mondat a következő: „A kormány újfent megerősíti elkötelezettségét állam és egyház elválasztásának és az egyházak autonómiája tiszteletben tartásának alkotmányos elve mellett.” Nagyon derék. De miért? – vetődik fel az olvasóban a kérdés. A rendszerváltást követően több mint tíz esztendővel van-e valami különös ok erre (leszámítva a kormányzó pártok „előéletét”)? És egyáltalán: melyik egyházat akarják elválasztani?
Az ezt követő részek sajnos kifejezetten mulatságosak. Hogyan értelmezhetők például az alábbi, csöppet sem mellékes kijelentések: „A kormány önmagára nézve kötelezőnek tekinti a következő elveket: 1. Az állam nem kapcsolódik intézményesen egyetlen egyházhoz, felekezethez sem. 2. Az állam nem azonosul egyetlen egyház vagy vallás tanításával sem. 3. Az állam nem avatkozik be az egyházak belső ügyeibe, s nem foglal állást hitbeli igazságok kérdésében.” Fennállt-e mindennek a veszélye, hogy külön deklarálni kelljen? E mondatok talán első látásra szimpatikusak lehetnek, de ha belegondolunk, akkor teljesen értelmetlen azt feltételezni, hogy hittani kérdésekben nyilatkozik mondjuk Csillag István. Már Rákosi Mátyás is megerősítette, hogy nem akar a hitélet kérdéseibe beleszólni (pedig nagyon is akart), amikor az 1950-es oktrojált megegyezés során ezt mondta: „A magyar kormánynak esze ágában sem volt az egyház hitéletébe belenyúlni”?
A bevezetésül szolgáló kétoldalnyi szöveg után érkezünk el Az egyházak társadalmi szerepvállalása címet viselő részhez. A koncepció alkotói nagyvonalúan nem akarják leválasztani a társadalmat az egyházról, a szeparáció ilyen formájának nem hívei! Nagy öröm ez, különösen, ha hozzávesszük, hogy a kormány még segíti is a világnézetileg semleges állam és az egyházak közötti harmonikus együttmunkálkodását. A legtöbb idejétmúlt és káros elgondolást is itt olvashatjuk. II. József például biztosan nagy elégedettséggel nyugtázná az alábbi sorokat: „[Az állam] szociális és kulturális elkötelezettségéből fakad az a tény, hogy minden közösség- és értékteremtő csoportot fontosnak tekint, így az egyházakat is, amelyeket a társadalom egy jelentős része különösen fontosnak tart.” (A társadalom egy másik része pedig egyre nyilvánvalóbban nem hogy nem tart fontosnak, hanem legszívesebben ki is irtaná őket. Mi szükség volt a „társadalom egy jelentős részére” hivatkozni?) A tervezet szerint tehát kivételezésnek helye nincs egy modern államban, hiba lenne különbséget tenni az értékteremtő kugliegyletek és a történelmi egyházak között.
Logikus, hogy a nyilvántartásba vétel „önkényes idő- és létszámbeli előírásokkal történő korlátozását” sem támogatja a rendkívül nagy felkészültségű programalkotó társaság; nagy kérdés, hogy mitől lenne a mostani szabályozásnál önkényesebb, ha bármin is változtatnának, illetve teljes komolysággal mondhatják-e, hogy a hatályos törvényi szabályozás elegendő a visszaélések kiszűrésére. Hiszen meglehetősen komolytalan lenne azt állítani, hogy eddig nem történtek visszaélések azért, mert ezekre nem derült fény.
A harmadik pontként megfogalmazott, az anyagi támogatásokat taglaló résznél ismét olvashatjuk, hogy az állam nem tesz különbséget egyház és egyház között (pl. a Magyar Vallás Közössége, a Boszorkány Egyház és a Magyar Katolikus Egyház között); a kormány biztosítja az egyházak autonómiáját (mintegy juttatott kegy gyanánt!); valamint fölszámolja az elmúlt években sajnálatos módon újra fölerősített-fölerősödött állami paternalizmust. Ez utóbbi törekvése az államnak nagyon kedves, talán illett is volna valamivel bizonyítani a vádakat, netán megkérdezni az egyházak véleményét, érzékeltek-e effélét. Mert más a választási pamflet, és más a kapcsolattartás alapelemeit tartalmazó kormányzati dokumentum.
És ezen a ponton válik a mind ez idáig csak kusza és következetlen fogalmazvány teljesen komolytalan, a politikai megfelelés kényszerétől hajtott, kifejezetten ostoba választási propagandaszöveggé. „A kormány határozottan elutasítja az egyházak és a vallás politikai és ideológiai instrumentalizálását.” Vajon mit jelent ez? A kormány fogja megmondani, hogy ideológiai kérdésekben (ez is micsoda tartalmatlan frázis e szövegkörnyezetben!) mit gondoljanak az egyházak? Netán előírják, hogy mi legyen a lelkészek politikai elképzelése? Vagy megtiltják a kereszténydemokrata pártoknak, hogy felhasználják a történelmi egyházak szociális tanításait? Egyáltalán: mi az a politika? Nem a köz, a közösség, a társadalom ügyeinek intézése? És ha igen, akkor most voltaképpen le akarja választani a három sziporkázó programalkotó elme az egyházakat a társadalomról, vagy nem? Csakugyan végiggondolták ezt? Valóban a külügyminiszter „országmegosztottsági” víziójával kell befejezni a tanulmányt? Ez az egyház-politikai koncepció nélküli kormány legnagyobb problémája, hogy még mindig nem homogenizálódott teljesen a társadalom, és van, aki megátalkodott „másként gondolkodó”? „Célunk az, hogy országunk belső, túlfűtött érzelmi és politikai megosztottságát csökkentsük.” Ez lenne a kormányzat egyházpolitikájának a célja csakugyan? Nem kellene még egy kicsit dolgozni a tervezeten, esetleg teljesen új szöveg megalkotását tűzni ki célul, hátha kikerekedik végre valami épkézláb dolog?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
