Egy minisztercsere háttere

Beköszöntött a 2004-es esztendő, és máris lezajlott az első minisztercsere: a minden szempontból kényelmetlenné vált László Csabát Draskovics Tibor váltotta fel a pénzügyi tárca élén. A másfél éve még ígéretes jelöltnek tűnő államháztartási szakértő országlása akkora hiányt produkált az államháztartásban és a külkereskedelmi mérlegben, amelyet már a kormányfő sem nézhetett tétlenül. Kénytelen volt bűnbakot keresni, mivel a koalíciós pártok népszerűségi mutatói lejtmenetbe kerültek. László Csaba másfél év alatt éppúgy elvesztette a polgárok bizalmát, mint ahogy a hazai és nemzetközi pénzvilág is megkönnyebbüléssel vette tudomásul a távozását. A helyzetét az is rontotta, hogy a neve felmerült a K&H Bank körüli botránysorozatban, bár a közvetlen érintettségét nem sikerült cáfolhatatlan tényekkel bizonyítani.
Az viszont már kérdéses, hogy vajon szerencsés volt-e az utód kiválasztása. Draskovics Tibor szakmai kvalitásaival semmi probléma: egy rutinos bürokratáról van szó, akit a gazdasági jog művelői között az élvonalban tart számon a szakma. Ugyanakkor politikailag súlytalan figura, tekintélyét kizárólag az alapozta meg, hogy a kormányalakítás óta ő volt Medgyessy Péter első számú bizalmasa, és miniszterelnöki kabinetfőnökként csaknem minden stratégiai döntésben komoly szerepe volt.
Az MSZP-vel nem sikerült megszerettetnie magát, amit a frakcióval való – a közvélemény előtt nem igazán látványos – konfliktusai éppúgy igazoltak, mint az a tény, hogy Kiss Elemér lemondása után nem tudta „bemenedzselni” magát a Miniszterelnöki Hivatalt irányító miniszteri székbe. A kölcsönös antipátia dacára a szocialista frakció végül azért támogatta feltűnő összhangban a személyét, mert pénzügyminiszterként kénytelen lesz személyesen vállalni elképzeléseit, nem rejtőzhet el a kancellária homályában.
Figyelemre méltó, hogy Gyurcsány Ferenc után immáron a második árnyékember lép ki a nagyon is valóságos Medgyessy-pártból a politikai porondra, átvéve egy miniszteri tárca vezetését. Az erélytelen és koncepciótlan László helyett egy deklaráltan jólétiállam-ellenes technokrata vette át a költségvetési ügyek irányítását, akinek nézetei feltűnően szinkronban vannak Gyurcsány Ferenc hasonló forrásokból származó ideológiai eszmefuttatásaival. És alighanem Medgyessy Péter tényleges nézeteivel is. Ez utóbbi azért nem jelenthető ki egyértelműen, mert nincs az a rafinált nyelvész, aki képes lenne megmondani, hogy melyek a fő szövegszervező elemei a miniszterelnök zavaros és ellentmondó, a jóléti rendszerváltás folytatásáról és/vagy végéről szóló kinyilatkoztatásainak.
Az elmúlt hetek elképesztő zűrzavart produkáltak a kormányzat idevonatkozó kommunikációjában, és a Kenyában szilveszterező Draskovics átgondolatlan kijelentései csak fokozták a káoszt. Csak annyi világos, hogy sem az idei költségvetés átfogó módosításáról, sem az euró bevezetéséről, sem a gigantikus méretűvé nőtt költségvetési deficit eltüntetéséről nincs komolyan vehető koncepciója a gazdasági kabinetnek. Medgyessy Péter ezt a játszmát megnyerte a Veres János nevű, egykori termelőszövetkezeti agronómus pénzügyminiszterségét favorizáló MSZP-derékhad fölött. A jóléti rendszerváltásnak csúfolt pénzosztogatást változatlan formában fenntartani igyekvő MSZP defenzívába szorult a további megszorító intézkedéseket tervező Medgyessy–Gyurcsány–SZDSZ érdekcsoporttal szemben. Az is világos, hogy a viszonylag jó ütemben végrehajtott miniszterváltás elhárította egy nagyobb méretű kormányválság veszélyét.
Közben Medgyessy Péter morális és politikai tartalékai vészesen fogynak. Draskovics Tibor kinevezése azért nem egyértelműen siker, mert a kormánykoalíció (és még inkább az ország) stabilitása szempontjából az lett volna az üdvözítő, ha egy olyan – a kormányzati érdekkörökön kívül álló, emellett a szakmájában komoly tekintéllyel bíró – közgazdászt nevez ki, akinek pusztán a személye is garanciát jelent arra, hogy az elmúlt másfél év önpusztító gazdaságpolitikája komoly fordulatot vesz majd. Mivel Draskovics Tibor kezdettől fogva főszereplőnek számított a baloldali koalíció hatalmi gépezetében, őt is súlyos felelősség terheli a negatív makrogazdasági folyamatokért, ezért a személye csak annyiban hozhat javulást, hogy szűkszavú és visszahúzódó személyiségként talán kevesebb zöldséget fog nyilatkozni az elképedt tudósítóknak, mint a kóros szereplési kényszerben szenvedő László Csaba.
Most egy olyan pénzügyminiszter kellene, aki képes arra, hogy megnyugtassa az egyre idegesebb és szorongóbb polgárokat. Aki el tudja magyarázni az embereknek, hogy milyen értelmes makrogazdasági célok azok, amelyek miatt esetleg vállalniuk kell néhány kényelmetlen és szigorú költségvetési intézkedés ódiumát.
Draskovics Tibor biztosan nem lesz ilyen miniszter: az eddigi szakmai múltja alapján ő sem lesz más, mint a szemmel láthatóan identitászavarban lévő Medgyessy Péter miniszterelnök József nádor téri mutatóujja. A kormányfő nyilatkozatait szemlélve egyre nehezebb megmondani, hogy ki is valójában Medgyessy. Vajon létezik-e még az a Wekerle Sándor-i jellem, a racionálisan gondolkodó közgazdász-államhivatalnok képe, amilyennek a korábbi miniszteri tevékenykedései alapján tűnt szigorúan pártsemleges nézőpontból szemlélve? Vagy nem több egy Ron Werber által felfújt kampánylufinál, aki kiszámítható nyelvbotlásai, pislogásai közepette próbálja bebizonyítani, hogy ért ahhoz az államvezetéshez, amit jelenleg művel?
A magyarázat egyelőre rejtély. Továbbra is érthetetlen, hogy miért sikerült egy elismerten képzett és tapasztalt gazdaságpolitikusnak ilyen kétségbeejtő helyzetbe sodornia az országot. Talán az a válasz, hogy Medgyessy túlzottan beleszeretett abba a hamisan csillogó népszerűségbe, amit a száznapos programok megvalósítása okozott. Esetleg az, hogy a politikailag 2001 tavaszáig másodvonalba tartozó, de szakértelme miatt nélkülözhetetlen bürokrata szeretné többek között önmaga számára is bebizonyítani, hogy rendelkezik azokkal a történelemformáló képességekkel, amelyekkel irigyelt nyugati elvbarátai bírnak. Nem beszélve az itthoni elődeiről, az „Ejrópúnió” mellett a népnyúzást is gerincesen vállaló Horn Gyuláról, vagy a kamikazekormány fejének hálátlan szerepét végigcsináló Antall Józsefről.
Akármi is vezérli Medgyessyt, a kormány kudarcai sorra szívják el a választási győzelemhez nélkülözhetetlen agytrösztöt a Miniszterelnöki Hivatal irodáiból. A levegő folyamatosan szűkül körülötte, a személye iránt növekvő bizalmatlanság már elérte a nagyobbik kormánypártot is. Bár őt magát nyíltan senki nem támadja, zsákmányszerző vazallusai viszont annál inkább célponttá váltak. Egyre több fontos kormányzati tisztség válik furcsa pártpolitikai alkuk tárgyává, és az is nyilvánvaló, hogy a 2002-es választási kampányban nagy dérrel-dúrral bedobott miniszterjelöltek is egymás után tűnnek el a koalíciós húsdarálóban: nincs már a helyén Csehák Judit és László Csaba, és inog a szék a Lamperth Mónika–Csillag István–Németh Imre hármas fogat alatt is.
Ha Medgyessy Péter valóban átfogó stratégiaváltásról álmodik, akkor a mostaninál lényegesen nagyobb kormányátalakítást kellett volna végrehajtania, különös tekintettel az előbb említett nevekre. Súlyos hibát követett el, hogy ezt elmulasztotta, mert minél tovább halogatja a jelenlegi kabinet radikális személyi és strukturális átalakítását, a fogyatkozó bizalom miatt annál nehezebb lesz lépnie később.