Életjáték

Túlélésre játszik. Ez durva. Ez így pejoratív értelmű, ha nem épp játsszák. Ha nem épp a Survivor fedőnevű valósághsow-ról van szó. Merthogy egyébiránt az ember, ha méltó kíván lenni régi jó híréhez, akkor csak a legritkább esetben játszik túlélésre. Az emberi faj jelenleg saját túléltségének szörnyű következményeivel birkózik, jelesül a népességrobbanás következményeivel – jaj, hatmilliárd éhes száj, jaj, hatmilliárd kisagy és nagyagy –, ugyanakkor idáig jutva, idáig fajulva fajként a legkevésbé sem foglalkoztatta a túlélés maga. Életcélok kellettek neki s nem az élet. Madách: a cél halál. Petőfi szerint bitang ember, ki halni nem mer, s kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete. Haza. Hit. Becsület. Szent célok előzik a nagy életpályán az életet magát, míglen minő csoda: szaporodunk és sokasodunk.
A természet túlélésre játszik s vesztésre áll, mi elegánsan túlsiklunk a műfajilag naturalista élet fölött, s mintha nyernénk, de életteréből mindenképp kiszorítjuk a szuszt, a természetet, körülöttünk hovatovább lélegzetvételnyi csönd se marad.
Fura fordított arányosság ez. Jézus igéi köszönnek vissza disszonánsan: aki ragaszkodik az életéhez, elveszíti azt, aki feláldozza életét barátaiért, megnyeri azt. A természet túlzottan ragaszkodik életéhez, s általunk, a civilizáció következményeképp elveszni tűnik, míg mi – ezeregy, a legkevésbé sem életfontosságú dologgal foglalkozva épp a civilizáció által – mindinkább elterjedünk. Vagy olyan ez, mint Casanova titka. Úgy kell magadévá tenni a nőt, hogy észre se vegye. A görcsösen erőlködő kamasz fiúk felsülnek. Márpedig hódítás – hódítás. Casanova hölgyeket hódított, szüzeket tört be, mi mint ember, mint emberiség, a Földet hódítjuk meg folyvást, és időről időre feltörjük a szűzföldeket. A természet pedig, meglehet, észre sem veszi. Lehet, hogy ő is gépfűrész helyett Picassóban gondolkodik? A pusztítás, a hódítás, az erőszak nyers rögvalósága helyett őt is elkápráztatja a magasabb rendű szellemi tudat?
Marx szerint ugyebár az ok, a felépítmény a következmény. Avagy, per definitionem, a kutya esete a farokkal. Nos, amint a történelem belletrisztikailag egyre szélesebb narratívává perspektívásodik – direkte halmoztam be ide a sok idegen szót, hogy a fémdetektor megszólaljon –, nos, tehát történelmi távlatból tekintve szerintem a helyzet épp a fentebbiek fordítottja. Jelesül a mester a tanítvány fejére nőtt, Arisztotelész az úr, és Platón csak szolga, uralkodik a farok az ebura fakó fölött, s a következmény messze nagyobb jelentőségű az alapnál ma már. Úgy tessék érteni, hogy ma már mind kevesebben élnek mezőgazdaságból. Kenyér kell, ez az alap, de miként karácsonyra is inkább fölösleges dolgot vesz az ember s nem szükségszerűt, úgy az emberiség által elköltött, megmozgatott tőke is mindinkább a felépítményi költés felé fordul. Informatikára többet költünk, mint élelmiszerre. Távolodunk a túléléstől, és űzzük folyvást a fényt. A túlélés pedig lassacskán nem a Hollywood által körénk álmodott ősi szörnyek túléléséről kezd szólni, hanem metaforaként saját technológiai haladásunk, a technolúció túlélésének, elviselhetőségének korlátait feszegeti.
Ma nem az a kérdés, hogy vad körülmények közt életben tud-e maradni pár ál-Robinson egy áltávoli szigeten, hanem az: túlélhetjük-e, hogy immáron a szelídeké a Föld. A nagy kérdés az, hogy az evolúció túlélheti-e a technolúciót – a természet az embert –, illetve az, hogy mi magunk együtt tudunk-e élni huzamosabb ideig a technolúcióval.
Önfejlődésünknek, a technolúciónak nem kevésbé vagyunk ma foglyai, mint eredetünket és létünket tekintve a természetnek voltunk foglyai valamikor. A mobiltelefon ma éppúgy vagy még inkább elháríthatatlan a fejünk fölül s a fülünk mellől, mint a szigeten a tűzlegyek csípése. A számítógép éppúgy kiirthatatlan körülünk, mint a szúnyog. Védekezni ellene illúzió.
Génmanipulált eledelek lopódznak gyomrunkba, s az emberklónozás kapcsán szaporodásunk biológiai hagyományai is megkérdőjeleződnek. Néhány értelmiségi és néhány közösség persze megpróbál úgymond ellenállni, dacosan kivonulni, elvonulni a sarokba, s ott önként borsón térdepelni, de hát ez csak falra hányt borsó, a fejlődés ettől még, ahogy mondjuk ugye, nem áll meg. A természetet száműztük az aranykapun, s visszatért hozzánk a pokol tornácán keresztül.
Kényszerű fejlettségünk a valódi természet ma, mely szabadságunkat sorsszerűen korlátozza. Végzetünk nem lehet más így, mint ismét harcba szállni szabadulásunkért, s megfejteni, megérteni a ránk mért új természet – a mesterségesség – metafizikai célját és eredendő természetét.