Fehér a táj

Fehér a táj.
Vigyorgó disznófő a vércsatakos hóban – gőzölög.
Varjúkárogás: léptek fagyos reccsenése. Vonatfütty – hidegebb, mint a sínek fényes vasa.
Kopasz fák közt kering a csönd.
Puha a hó – végignyúlok a patak jegén – forró a hó, mint combhajlatba lehelt csók – süt, süt, süt a hó – bőrömön vérvörös, táncoló lángok – rángó izomköteg a templomhajókon, árnyéka csapkodva rebben.
A mennyezet kékje fölött csillag – leheletem: hegynek föl ziháló vonat. Testem alatt fut – rohan tiszta víz – fü-lem-ben dü-bö-rög meg-ló-dult vér.
Magasan fekete madarak szállnak – lágyan, mint özvegyi kalap puha szőrén fénylő fekete selyemszalag – Nagyanyám csókja távoli, meleg barlang.
Kié a húsom, a kezem, a lábam?! – ha csontomig hatol a tűz?! Elolvadok.

Sötétedik.
Talán egy téren ülök – házak mentén, templom oldalában. Vagy másutt.
Néha ismerős köszöntés – sötétebb lesz – tompulnak a hangok.
Egyedül maradtam – és én egyedül nagyon félek.
Öregasszony közeleg lassan. Felém néz hosszan, tétován int – a Nagyanyám. Mondhat valamit – néma szájának mozgását látom. Hiába kiáltok – megfordul, elcsoszog lassan.
– Ne hagyd nyitva a kertkaput! Ne hagyd nyitva! – ordításom kongó visszhangja a fülembe csap. Még visszanéz utolszor, talán int is újból – botja kopog a kemény földön – a kapu még billeg, nyikorog – majd örökre nyitva marad.
Félek későn jött kérdéseimtől – itt a sötétben ijesztő virágillat.
Cigarettám füstje kígyózik, föl, föl… talán egy torony felé – de magam csak apró parázs.

A lassan foszló hab gyöngyöző csíkja megállapodik – fölemelem a söröskorsót. Kortyolok, védekezőn lehunyva szemem – így is látom az úszva szerteszakadó s újra összekapaszkodó habfoszlányok fölött a málló fogakat a csapos vigyorgó szájában.
Mint lógó mellek – langyos a sör. Lassan hátrabillen a fejem, gyorsul szuszogásom – könyököm megcsúszik a nedves műmárványon – Félnünk kell-e? elsikló tekintetektől.
Tekergő hideg kígyó, röhögés kúszik hátam felé – mint kövön pattogó apró gyöngyök, sűrű kortyaim rövidek.
A korsó villogó, tompa éle fölött felbámulok a mennyezetre – aranycsík alatt penészlő bíbor kárpit, a hamis gyertyák lila ernyőjén zöld mocsok.
Messzi, halk, rekedt kiáltás – Brávó, Marijja! – táncban röpködnek kibomlott barna hajak.
Sárga csomók a kotyogó parkettában – hab csúszik – megáll – a korsó – aljában.

Vaskos boltív, kapualj kongó – tócsákon lila olajfolt.
A táncosnők rég elporladtak.
Buszmegálló? zöldségesbolt? – a mulató helyén.
Eresz szörcsög, magasban korhadó spaletta nyeffen – pletykálkodnak, vénasszonyok az öreg házak.
Kontyuk bomlott, fogaikon holdfény sárga lepedéke – gyomrukban, pincék mélyén alszanak ezüst és arany gyíkok. Álmuk örök.
A nagy tél előtti őszön – így egy vén ház – itt járt, emlékszel, az a gyönyörű, bővérű asszony. Csípőjét szorította oldalamnak – sírt.
Fátyla mint friss fehér mész – súg egy másik –, karmazsin csizmáján parázsként égett a harmat, vörös hajszálain fenyőgerenda gyöngyöző szálkái – a tűző napsugarak. Aztán jött a nagy hó – meleg szobáimban zümmögő órák szíve dobbant – matracok alatt nyiszorgott a sodrony –
– most végtelen búg a bús szél – csúszó cserepet zakatoltat.
A nyár: meztelen fogkefe – hajnalban párás, pelyhes libatoll – harmattól rekedt virágillat – kútmélyen nedves, hűvös kő. Mint keréknyom puhán málló porban – ha harangszó csurog délben sárga falakon.
Nehézszagú töltések rozsdálló szemafor alatt; durva terméskő falak mint fényképek őrzik boldog nyári nevetések ízét.
Most lépteink alatt ágroppanás – éber, bíbor álmot keltő halk nesz – hullik messzi kémények odvába, hol emlékekről pereg, mállik lassan a vakolat.
Ezüstzöld hályog fátyla mögül kémlelnek vaksin vén szemek. Évszázados, visszhangos zörej rebben – sárga női cipő verte valaha szűk utca kőpikkelyén.
Írógép dobol távol – mint kavicson torpanva rohanó lábak.
Ősz fejek – párnába süppedők.
– Nyikordul-e a kiskapu? – vagy rég elpusztult állat rozsdamart lánca csörren a kutyaól küszöbén?
Kályhavas repedésén gyilkos fény, izzó szem – a sötétbe vágott rést feszegeti káprázó, dermedt retinán – sistergő vércseppek buggyannak óriás seb repedő varratán – hideg sínek visítanak, mint szódásüveg utolsó, hosszú szusszanása.
Ősz hajszál lebegve hull a ziháló levegőben – mint kerti bukszuson egykor a hó, dereng az éjjeliedény karimája – egyre dobognak a lábak – vagy csak a szív? – a falakon lúdbőrző mész alatt?
Ablakra ágaskodó, sörényüket rázó lovak – útszéli fák kígyózó, páros sora.
A hideg tetemet autó rázza.

Lakótelepi toronyház? Üllői úti körfolyosó? – hátul a házak mélyén, pattogó zománcú ajtók mögött –
Az utcán künn aszfaltháló – sikongatnak megnémult emberek. Kanálisok – bűzhödtek – kövek közt csámcsogók. –
Szobaillat, vastag szobaillat, díványszag lebben – mint volt régen Nagyanyámnál. Sárga fényű, virágmintás lámpa – huzat alatt a párnák mélyén, sűrűn szőtt pokrócok szálai közt pállik az emberszag.
Meleg testet simít sáros kezem – Nézz rám! – Vesd rám tekinteted – hogy bőrig ázzam, mint langyos esőben fürdőgatyás gyerek.