Fogadalom

Újév reggelén mindenki alszik. Az éjszakai rakétaropogásnak és hőzöngésdömpingnek híre-hamva sincsen. A város megdöglött. Világmegváltó nagyhang-vitézek kiszolgáltatott pózokban kussolnak panelkamráikban, félholt tivornya-huszárok lihegnek alkoholfelhőket a mennyezetre, igaz álmukat alusszák a feltakarítatlan hányások. Néma csend honol.
Az esztendő legnyugalmasabb órái ezek. Nagyszerű alkalom az újrakezdésre. Nem zavar senki és semmi. Ilyenkor fogadkozni kell. Legtöbben már túl vannak rajta. Aki még nem – és ilyen vagyok én is –, az most kell hogy megtegye. Erre az évre vonatkozólag ez az utolsó alkalom. Valamit el kell határozni. Valami olyat, amitől szebb és jobb lesz minden, és ami súrolja a megvalósíthatóság határát. De nem olyat, amit nem lehet teljesíteni! Nem érdemes például megfogadni, hogy mától a szomszéd nem iszik egy kortyot sem, vagy hogy ezután Prágában nem lesz koccanásos baleset. Ezek fölött nincs hatalmunk. Továbbá értelmetlen lenne szent fogadalmat tenni, hogy holnaptól jobb képűek leszünk, százkilencven centi magasak, és hogy megnyerjük a lottóötöst. Ugyanígy fölösleges elhatároznunk olyasmit is, amihez nem kell erőfeszítés. Például nem nagy kunszt úgy dönteni, hogy ezután nem szívunk el egy darab cigit sem, ha eddig sem dohányoztunk, kár lemondanunk egy életre a lóversenyről, ha sosem érdekeltek a lovak, és érdektelen dolog kijelenteni, hogy leszokunk a templomgyújtogatásról, ha soha nem tettünk ilyet.
Maradnak tehát az „értelmes” fogadalmak. Olyanok, amik speciálisan rólunk szólnak, amik a mi hiányosságainkat hivatottak kompenzálni. Igen ám, de azok annyira unalmasak!
A könyökünkön jönnek ki. Már szinte köszönünk nekik. Újra és újra előjönnek a homályból, és ugyanazzal a hitetlen arccal ülnek elénk, bajszuk alatt mosolyogva újnak kikiáltott erőfeszítéseinken, eleve halálra ítélt fellángolásainkon. Utálom az arcukat. Azt a gúnyos, leereszkedő arckifejezést, amivel huszadszor hallgatnak meg bennünket, és tesznek úgy, mintha hinnének nekünk. Hát igen. Ők ismernek bennünket a legjobban. A fogadalmaink.
Ők tudnák megírni rólunk a legjobb életrajzi regényt. Mindent tudnak rólunk. Éppen ezért utálom őket. Azt hiszem, eljött az ideje kibabrálni velük. Üljenek csak ott megszokott, fölényes magabiztossággal, és várják csak szokásos táplálékukat: ismerős mondatainkat… Nem kapják meg! Dögöljenek éhen! Nyálcsorgatva sorvadjanak el! Vagyis ma azért sem fogadok meg semmit! Úgyis tudom, hogy nem tartom be őket. Betartok a fogadalmaknak!
Helyettük egyetlen fogadalmam az lesz, hogy nem teszek többé fogadalmakat. Se ilyet, se olyat. Nem határozom el, hogy ezentúl éjfél előtt ágyba bújok, hogy minden héten legalább kétszer úszni megyek, és hogy az idén végre tényleg nyaralok valahol. Istenem, de jól érzem magam! Vége a számon kérő lelkiismeret-furdalásoknak, a véget nem érő, erőtlen erőlködéseknek. Akkor rendben is lennénk. Hm! Valami nem stimmel. Úgy érzem, valami mégsem stimmel.
Hogy is volt? Mit is határoztam el? Hogy nem teszek többé fogadalmakat? Igen, ezt visszavonhatatlanul megfogadtam. Ezzel csak az a baj, hogy megint a saját csapdámba kerültem. Hiszen azért tettem ezt az ígéretet, mert tudom, hogy a fogadalmaimat soha nem tartom be. Viszont ez sajnos erre az ígéretemre is vonatkozik. Tehát várhatóan az első adandó alkalommal újra fogadalmakat teszek majd, és minden kezdődik elölről. Vagy még sincs veszve minden? Nézzük csak. Két lehetőség áll előttem:
1. Ha azt a fogadalmat teszem, hogy nem teszek többé fogadalmakat, és a fogadalmamat – mint mindig – ezúttal sem tartom be, akkor ezek után ugyan teszek még fogadalmakat, de azokat úgyszintén nem fogom betartani. Vagyis a végeredmény olyan, mint ha nem tettem volna semmilyen fogadalmat.
2. Ha viszont nem teszek ilyen globális jellegű fogadalmat, csupán a szokásos fogadalmaimat ígérem meg magamnak, akkor azok ugyanarra a sorsra jutnak, mint szoktak, tehát nem tartom be őket. A dolog kimenetele ugyanaz.
Ezekből következik egy harmadik megoldás. Ha hagyom az egészet a fenébe, és nem teszek semmilyen fogadalmat, akkor nincs ez az egész agyi tortúra, nem beszélve az ezzel töltött értékes percekről, amelyeket sokkal jobban is fel lehetne használni. Például írni egy jó kis dalocskát, hogy sokaknak örömöt okozzon. Bízom benne, hogy megírom.
Ez nem fogadalom, csak remény, hogy a rádióból szólni fog a dalom.