Francia frivolságok

Nem könnyű feladat Franciaországról bármit is írnia annak, akinek nem volt francia nevelőnője, de a ködös, távoli múltból fölsejlik egy sosem használt franciatanári diplomája. Egyrészt túl sok a fölösleges információ, hogysem ki lehetne szűrni a lényeget; másrészt túl kevés a naprakész, személyes élmény, amely egyéníthetné a képet. S még a magyar–francia viszonylatban is bajos túllépni a közhelyeken – hiszen hiába van a világ egyik legimpozánsabb Francia Intézete Budapesten, ha csökönyösen tartja magát az általános vélekedés, hogy a magyar értelmiség nem lanyhuló rajongása a franciák iránt egyoldalú szerelem. Mi tagadás, ez a nagy nemzet olykor tényleg mintha túl nagyvonalúan kezelné a mi jogos történelmi frusztrációnkat. Vagy indokolatlan, oktondi túlérzékenység szóvá tenni, hogy egy magyar újságírócsoportot (amelyet amúgy négy napon át tejben-vajban fürösztenek, pazar múzeumokba, csúcséttermekbe, normandiai várostúrára, sőt vurstliba és mulatóba visznek) épp a patinás Trianon hotelben szállásoljanak el?
A hitelesebb helyzetelemzés kedvéért tanácsosnak tűnt olyanokkal is szót váltani, akik mindkét hazában és kultúrában otthonosan mozognak – divatos bikkfanyelven: identitásuk kettős. Ők úgy látják: a két náció kezdi egyre inkább megismerni egymást. Ugyanakkor dühíti a franciákat, hogy még mindig világszerte azt tartják róluk: ki nem állhatják a külföldieket. Ez régebben talán így volt, de manapság a bevándorlási statisztika ennek épp az ellenkezőjét látszik bizonyítani: Franciaország a legkedveltebb célországok közé tartozik a harmadik világban. De a legkedveltebb célországok közé tartozik az első világban is: igaz, a pénzes turisták előbb-utóbb hazamennek. A figyelmetlen szemlélő persze xenofóbiának ítélheti azt is, hogy a francia akadémia hadat üzent az amerikai nyelvi inváziónak (ezt némiképp félrevezetően a „franglais” jelzővel illetik), ám ez csak szerves része a nemzeti kultúra és gazdaság védelmének. A gallok földjén (a kormány összetételétől függetlenül) senki sem mucsaizza le azt, aki azt mondja: vásárolj francia árut – sőt, arra tekintenének sanda szemmel, aki az ellenkezőjére biztatna. Lehet, hogy a „gloire” a XX. században megtépázódott kissé – de az akkor is csak „gloire”.
A xenofób hírbe kevert franciák a köznapi tapasztalat szerint frivolan könnyedek, kontaktusteremtő képességüket pedig a gyanakvó Budapestről nehéz elképzelni. (Ha mecseteket és zsinagógákat érnek atrocitások, még az is afféle belügy: francia zsidók gyürkőznek francia muzulmánokkal.) Lópokrócok persze mindenütt vannak, ám akinek nem esik nehezére, hogy a franciákra mosolyogjon, azt rendszerint nyitott szívvel fogadják. Meg persze stílszerű infrastruktúrával. A francia kultúra, szállodaipar és gasztronómia olyan vonzerővel bír, hogy a hatszögletű ország máig a világturizmus listavezetője: 2002-ben 77 millió látogató kereste fel. Nem titkolják: az idegenforgalom a gazdaság húzóágazata. Az angolok például éppúgy átruccannak oda egy jót enni (otthon erre csekélyebbek a lehetőségeik), mint az osztrákok hozzánk megcsináltatni a fogukat vagy a frizurájukat. A legtöbben a hajdani ellenségek, a németek jönnek, de a magyar turisták is átlépték már a kétszázezres határt (ennek tizede síléccel érkezik).
A nyelvvédelmet maguk a franciák is hősies utódvédharcnak érzik: réges-rég felismerték, hogy a globalizmusnak amerikai a nemzetisége, s angol az anyanyelve. Mégsem engedik be az amerikai típusú bevásárlóközpontokat a városaikba: a jó ízlés érdekében a széleiken kell letanyázniuk. Némi nosztalgiával említik a francia vidék kedélyes közelmúltját. Noha a rurális Franciaország építészetileg megmaradt épnek, a közös mosodák eltűntek a falu közepéről: helyettük minden házban mosógép zümmög. Régen itt beszélték meg az asszonyok a közösség ügyeit – ma már inkább a telefonkagylót emelik fel. A kis falvakban sorra bezárt a hentes, az iskola, a kocsma, végül a kisbolt is – mozgó ABC-k járják a településeket. Vendée megyében az atlanti-óceáni üdülőtelepek télen éppúgy elnéptelenednek, szellemvárosokká válnak, mint ahogy a Balatonnál. Míg nálunk a hollandok és a németek vásárolják fel a kúriákat, Dél-Franciaországban nemrég egy falu minden házát angolok vették meg. Az őslakosok ezt még lenyelték: elvégre unió, szabadság, egyenlőség, testvériség meg minden – ám amikor az új földesurak még krikettpályát is építettek a provence-i tájba, végképp betelt a pohár. A franciák persze vannak annyira praktikusak, hogy értékelni tudják: a jövevények rendbe rakják a birtokukba került parasztházakat. S hogy ezt autentikusan tehessék, törvényileg is segítenek nekik: Bretagne-ban nincs mód alpesi stílusú házat engedélyeztetni, de Grenoble-ban sem breton stílusút.
A betelepülő és a turista persze más-más Frankhont lát. S más Párizst is. Aki alulnézetből, minimálbérrel a számláján vizsgálja a fény városát, az tudja: talán picit jobban él, mint hasonló helyzetben Európa más fertályain élne, de nem ugrálhat. Márpedig a franciák 49 százaléka minimálbérből tartja fenn magát (s ennélfogva nem is adózik)! Létezik azonban mintegy négyszáz eurós hajléktalanellátás – s hogy a szociális juttatások fedezetét az állam előteremtse, a maradék 51 százalék számára szivárványos adónemeket talál ki.
Kész csoda, hogy ennyi relatív teher ellenére nem halt ki az emberekből a latin lezserség, a francia frivolság. Akiknek van összehasonlítási alapjuk, azt mondják: a francia sokat morog, de nem panaszkodik folyton, mint a magyar. A franciák viszont úgy érzik, hogy a sírva vigadás képessége korántsem olyan megvetendő, mint mérvadó pest–budai körökben hiszik: ez ugyanis az életvágy sajátos megnyilvánulási formája. Azért szeretnek egy asztalhoz ülni a magyarokkal, mert azt gondolják róluk: „a puszták népe”, miközben a javíthatatlan pesszimista pózában tetszeleg, a lelke mélyén bonviván volna, hogyha hagynák. Trianon ide vagy oda, az asztali előnyök kölcsönösek: itt az ideje, hogy ellessük a franciáktól, hogyan kell nevetve húzni az igát…