Érettségi után Schönwald Péter Budapesten könyvárus volt, majd nyomdai szedő. Később egy kisszövetkezetben törülközőket szőtt, a televíziónál felvételvezetőként ténykedett, majd katonai szolgálatra vonult. Frédérique gyermekként a budapesti, nyolcadik kerületi Vas utcában, Megyeri Barna és Megyeri Borbála humanista művészpárnál tanulta meg a jó szobrászat alapjait, és kezdett a képzőművészet iránt érdeklődni. Később a lányt a képzőművészeti gimnáziumból kicsapták, mondván, hogy a képeit nem ő csinálta. Családi kapcsolatai révén Chilébe került, s Santiago de Chilében az iparművészeti főiskola textil szakát végezte el. Tanulóévei alatt az indián szőttesek technikáját vizsgálta. Visszaköltözött Magyarországra, de a Képzőművészeti Alapnál a chilei diplomáját – politikai okokból – nem fogadták el, ezért még gyapjút és fonalat sem vásárolhatott, hogy dolgozhasson. Egy ideig Újpesten és Csepelen klasszikus gitározást tanított, majd megismerkedett Péterrel, s közösen szőttek. Évek múlva, kihasználván, hogy Frédérique Párizsban született, a francia fővárosba költöztek.
Mivel senkitől sem akartak segítséget kérni, Péter sírásóként helyezkedett el. A kollégáitól sokat tanult, például a gasztronómiai ismereteit gazdagították. Itt nyílt számára lehetőség arra, hogy megtanulja: – kezdve az előételnél és a salátánál – egy egyszerű ebéd is lehet négy-öt fogásos…
Péter 1973-ban egy Man Ray-kiállításon járt Párizsban, ahol bemutattak tíz litográfiát. Szóba elegyedett a galériatulajdonossal, aki az egyik litográfiáról azt mondta, hogy milyen jó lenne ebből egy olyan másolat, amelyet Man Ray is a saját alkotásának tartana. Péter és Frédérique megkapta a megbízást, s a munka olyanynyira sikerült, hogy később tíz újabb szőttest rendeltek tőlük.
Első, a Les Halles negyedben található műtermükben fogadták Man Rayt. Amikor az idős művész 83 éves korában felkereste Frédérique-éket, Péter a karjaiban vitte fel a lépcsőn a világhírű fényképészt. A lépcsőfordulóban a házbeli fényképészbe ütköztek, akinek földbe gyökeredzett a lába, amint meglátta a szomszéd ölében Man Rayt. Mint azóta is mondogatja, élete bánata, és sohasem bocsátja meg magának azt, hogy nem örökítette meg azt a pillanatot.
A művészházaspár Párizs egykor főleg műbútorasztalosok által lakott kerületében rendezte be újabb műtermét. Óriási lift vezet a földszintről a negyedik emeletre. A nagy teherlift titka: korábban bőrdíszműves üzem volt itt. Azóta dolgoztak a vasarellis stílusú, dán Richard Mortensennek, a venezuelai Oswaldo Vigasnak, a mexikói Leonardo Niermannak, a francia Robert Combas-nak s más fotorealista és impresszionista stílusú művészeknek. Készítettek aranyból szőtt térhatású képet, vagy az orosz származású és belga születésű Allechinskynek papír és hagyományos textil, valamint selyem, aranyszál, gyapjú s ruhaanyag felhasználásával expresszív alkotásokat. A kínai papírt például felvágják, és kézzel besodorják, akár egy kubai szivart. Az egyik ilyen kép közepe ázsiai minta. Mint mondják: a festőművészek karakterét próbálják kihozni, de előtte a festő gondolatvilágában jócskán elmélyednek.
Tizenegynéhány éve már az Atelier 3 formáció keze alá is két-három iparművész szövő dolgozik. Évekre előre lekötött a kapacitásuk, bárki fordul hozzájuk: minimum három-négy évet kell várnia. Művésze válogatja, hogy ki hány másolatot rendel meg a képeiről. A maximum hat volt, de van, aki csak egyet kér, s azt is méretarányos kivitelben. A műhelyükben készült – nem ritkán 3x5 méteres – szőtteseket rendszeresen állítják ki Európa nagyvárosaiban, New Yorkban vagy Tokióban. Az egyik szőnyegük fogadja a látogatót Franciaország egyik leghíresebb vendéglőjében, a La tour d’Argent-ban is.
Korábban a lengyel származású személyek alapította s az USA-ban elismert Lublin Grafik New Yorkban szeretett volna műtermet nyitni Frédérique Bachellerie és Peter Schönwald számára, de ők a művészi szabadságot fontosabbnak tartották. Valójában ma Párizs egyetlen olyan nagy műtermével rendelkeznek, amely állami támogatás nélkül működik. Sokan mondták már nekik, politizálniuk kellene, hogy állami megrendeléseket kapjanak, de ők úgy vélik: a neves művészek segítik őket, s nem kell nagyobb elismerés annál, hogy a párizsi Pompidou Központ igazgatója vagy a francia miniszterelnök felesége is felkereste már a műtermüket.
Néhány éve a párizsi Petit Palais-ban állították ki Asger Jorn (a világhírű Cobra művészcsoport alapítója) és Pierre Wemaere tervei után a Hosszú utazás nevű, 14 méter hosszú szőnyegüket. Szerették volna a megnyitóra meghívni a párizsi Magyar Ház igazgatóját. Személyesen felkeresték, de a diplomata más elfoglaltsága miatt nem tudta őket fogadni. A megnyitón Magyarországot az alkotókon kívül így senki sem képviselte. A szőnyeg egy dániai gimnáziumba került, amelynek elhelyezésén a dán királynő is megjelent, majd fogadta Frédérique-et és Pétert.
Frédérique tanulmányként élte meg a híres festőkkel való kapcsolatot. Négy éve érzi úgy, hogy van saját mondanivalója, s azóta nevén – főleg fotorealista – szőtteseket, szőnyegeket készít.
Péter bevallása szerint mindig is műteremszervező volt, aki kereste a munkát, szerződést kötött, s csak fokozatosan tanulta meg Frédérique-től a mesterséget. Nem akar művész lenni. Egyfajta előadóművésznek tartja magát, s ez boldogítja.
A párizsi negyedben, ahol műtermük található, sok idegen művész él. Mondhatni: pezseg az élet. Mostanában rendszeresen Dániában tartózkodnak, egy ott élő festőművésznek, Maya Lisa Engelhardtnak készítenek szőtteseket, s a művek a felújított dán templomokba kerülnek. 2004 októberében a New York-i Hammer galéria rendez Pierre Boncompain képei után, az általuk szőtt 14 gobelinből gyűjteményes kiállítást. Kevés szabad idejükben sokat kerékpároznak. Két éve Észak-Olaszországon és Szlovénián keresztül Nizzától Budapestig kerekeztek el. Amikor tehetik, – mint mondják – hazajönnek.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
