Különösen nehéz azoknak a sorsa, akik születési rendellenesség miatt vagy más betegség, tragédia következtében valamilyen testi fogyatékossággal kénytelenek élni mindennapjaikat. Számukra hirdetett tavaly önéletírói pályázatot a Kereszténydemokrata Fórum és a Lakiteleki Népfőiskola. Az én keresztem címmel meghirdetett felhívásra 86 pályamunka érkezett. Közülük 49 részesült valamilyen díjazásban. A bírálók Fritzné Kiss Éva kerekegyházi pályázó írását értékelték a legjobbnak. Otthonában együtt idéztük fel a kereszthordozás nehéz és felemelő pillanatait. Az alábbi történet összeállításához a nyertes pályamunka egyes fejezeteit is felhasználtuk.
----------------------------------------------
– Több mint tizennyolc esztendeje történt, 1985 júliusában. Nagyon szép hetet töltöttünk együtt a bulgáriai Micsurinban – emlékezik vissza Fritz Józsefné. – Tenger, napsütés, jókedv, vidámság. Tizenegy éves kisfiam és a hétéves kislányom, mint a kis delfinek, úgy kergetőztek, játszottak egész nap a habokban. Legfőbb szórakozásuk az volt, ha férjem, Jóska vállára állhattak, és ha jött egy nagyobb hullám, beleugrottak. Kisodortatták magukat a partra. Sokat nevettünk, hihetetlenül jól éreztük magunkat. Nagyon szerettük egymást. Idilli volt minden, talán túlságosan is…
Aznap reggel a hegyekbe indultunk kirándulni. Jóska előtte megtankolta a piros Skodát. Vadszilvát vettem az útra. Előre ültem, a gyerekek hátra, a férjem vezetett. Lábaim elé raktam a gyümölcsöt. Szliven határában jártunk, amikor felkiáltott a fiam: „Apa, nézd! Hogy teper utánunk egy kamion!” Azonnal megfordultam én is. Leolvastam a rendszámot, majd nyugtáztam: ha ennyire siet, hát menjen. Valamelyik gyermekem szilvát kért. Félig kihámoztam magam a biztonsági övből, lehajoltam, matattam a papírzacskóban. Közben Józsi fékezett. Igazából nem tudom felidézni, hogy hallottam-e még a csattanást, vagy sem.
Olyan volt, mintha egy távoli álomból ébredtem volna. Fejem a műszerfalon feküdt. Ömlött belőle a ragacsos vér, függönyt vont a szemem elé. Émelyítő füstöt éreztem, lángnyelvek nyaldosták mellettem az ablakgumit. Józsi a kormányra borulva, kisimult arccal nézett felém. A szeme már nem csillogott, szürke volt, élettelen. A gyerekek apjuk vállán pihentek. A kisfiam hanyatt, ő még látta az ütközést. Élet már nem volt bennük, hiszen a benzin lángra lobbant, ők sokkot kapva magukba szívták a parázsló tüzet, és meghaltak. A vascsöveket szállító kamion belénk szaladt. Nekinyomott minket egy orosz teherautónak.
Akkor még nem jutottam el annak a tudatáig, hogy szeretteim már nem élnek. Kikapcsoltam biztonsági öveiket, odébb lökdöstem őket, hogy ha kinyílik az oldalukon az ajtó, kiessenek az éltető levegőre. Az én kezem is égni kezdett, a másikról cafatokban lógott a hús. Eszelősen vertem az ajtókat, de nem nyíltak, mert megvetemedtek. Az első ablakon próbálkoztam, amiből teljesen kitört az üveg. Közben már mindenem égett. Egy lábbal másztam, mert a másikról leszakadt az izom. Emberek sokasága állt ott, mégsem segített senki. Mikor a motorház tetejéről a kezem az aszfaltra tettem, két erős férfi végre megragadott, és futva húzott el az autótól. Ekkor következett be a robbanás, tűz csapott fel a kocsiból. A füst édeskés illatát sohasem felejtem el. Nem fájt semmim akkor. Csak néztem a hamvadó tüzet, és azt éreztem, hogy nemsokára velük leszek, mert én is meghalok.
---------------------------------------------------
Kattogott, zihált, sípolt a sok műszer mellettem. Ütemesen mozgott le-fel a gumihenger. Állványok mindenütt. Csöpögő infúzió, csöpögő vér. Félhomály. Nem tudtam, éjszaka van-e, vagy nappal. A torkom nagyon fájt. Félig ültem az ágyban, a szemem nyitva tartása hihetetlen erőfeszítésembe telt. Iszonyatként tért vissza az emlékezetem. Aztán újra rám terült a megváltó semmi, a süket csend.
A szliveni kórházban sokszor újra kellett éleszteni. Egyszer azzal a vakító fénnyel is találkoztam, amiről a halál közeli élményt megélők mesélnek. Láttára boldogság öntött el. Arról sem tudtam, hogy átszállítottak a szófiai Pirogov kórház intenzív osztályára. Egyszer úgy ébredtem fel, hogy már nem jött a megváltó csend. Ordítani akartam, de csak nyöszörgés jött ki a torkomban lévő csövek közül. Orvosok, ápolók rohantak be. Aztán mintha ráült volna valaki a mellkasomra. Alig kaptam levegőt. Fájt, nagyon fájt. De a testi szenvedésnél is nagyobb kínt jelentett, amikor eszembe jutott a családom. A szememből patakokban folyt a könny. Akkor kapcsoltak le a lélegeztetőgépről. Véglegesen életre ítéltek. Kint tombolt a kánikula, augusztust mutatott a naptár.
A nyakamtól a térdemig megégtem. Az egyik kezemet megműtötték. A lábaimat nem éreztem. Jobb lenne nekem a mennyek országában férjemmel, gyermekeimmel. A földi lét számomra maga a pokol, csak tehetetlen bábként fekszem itt, lelkemben kimondhatatlan fájdalommal. Sokszor gondoltam erre, egyre többet. Az egyik napon eldöntöttem, hogy nincs tovább, a csöveket mind kicibáltam magamból, vér és infúzió folyt a földre, élesen sípoltak a műszerek. Lekötöztek, de hiába, újra megtettem. Ekkor egy érdekes gyógyszert hoztak, morfiumot. Egyre nehezebben vártam ki a következő adagot. Arrogánsan követeltem az újabb injekciót. Talán nem tettem volna, ha tudom, később milyen borzasztóak lesznek az elvonási tünetek.
Egyszer édesanyám is meglátogatott. Csak állt az ajtóban, mint egy báb. Nagyon rosszulesett, mert nem tudtam, mennyi injekció kellett ahhoz, hogy be tudjon jönni hozzám. A két karjánál fogva tartották az orvosok, nehogy összeessen. Később elájult, mert nem bírta elviselni, hogy szeretett unokái és veje elvesztése után a lányát is ilyen kínok között kellett látnia. Egy nap azután végre átölelhetett, amikor eljött a hazautazás pillanata. Anyu, nincsenek, nincsenek! – zokogtam gyermekként a karjában. A repülőgépen almalevet diktált belém. Csak egy kortyot igyál, Évuskám! – mondta. Feküdtem a hordágyon, a gomolyfelhők közül simogatva mosolygott rám a nap. A harmincharmadik születésnapom volt akkor. És pár ezer méterrel közelebb voltam hozzájuk. Közelebb az éghez, közelebb a lelkükhöz, és egyre közelebb Magyarországhoz.
---------------------------------------------------
Kerekegyházáról egy busznyi barát, ismerős, munkatárs utazott fel Pestre, hogy megnézzék, hogyan tolnak ki a repülőből. A város gyászolt, és együtt érzett velem akkor is, amikor a hosszas fővárosi kórházi műtétek és kezelések után végre hazakerültem. Szüleim, nővérem, barátaim, szeretete tartotta akkor bennem a lelket. Úgy éreztem, annyival tartozom mindenkinek, hogy életben maradok. Egy volt munkatársam, Orosziné Gulyás Piroska minden este meglátogatott. De a ház, amely a baleset előtt az otthonom volt, most nem volt egyéb, mint egy üres épület. Hiányzott belőle a sok ismerős zaj, az ajtók csapódása, a jellegzetes szuszogás. Őrjítő sebeket szakított fel, amikor a gyerekek kedvenc állatait az udvaron megláttam. De nem kívánom senkinek azokat a karácsonyokat se, amikor meggyújtottam a közös együttléteket idéző háromágú gyertyát, felraktuk a régi díszeket.
Egy jó ideig nem akartam látni semmit, de arra se vitt rá a lélek, hogy megsemmisítsek bármit. Akkoriban perbe szálltam a teremtőmmel. Imádkoztam mindennap, mert erre tanítottak a szüleim, de közben egyre szaporodtak bennem a kérdések. Hol van az őrangyal, aki vigyáz ránk, hol van az Isten, aki mindig jóságos, szeretetre méltó és meghallgatja a kéréseinket? Hol volt akkor, amikor elvesztettem a családom? Miért kellett Jóskának meghalnia, aki nem ártott senkinek, hiszen áldott jó lélek volt? Hol voltak az őrangyalok, amikor a két kisgyermeket – akik közül az egyik még elsőáldozó sem volt – elragadta a halál? Nem tudtam felmentést találni Isten számára. Vádoltam őt, és megtagadtam vele az együttműködést.
Molnár István, Kerekegyháza akkori plébánosa azzal kezdte a városban szolgálatát, hogy 1985. augusztus 15-én, amikor én még nem voltam idehaza, eltemette a családomat. Ő látta, hogy a háborgó lelkemet nem lehet megnyugtatni. Ezért, két kísérőt mellém adva, lelkigyakorlatra küldött Leányfalura. Külön szobában helyeztek el ott egyesével minket, mindegyik szobát más-más szentkép díszítette. Az egyik Jézus szívét ábrázolta, a másik a Megváltó mennybemenetelét. Csak nekem jutott egy olyan kép, amin egy csúf jószág, a szamár volt látható, amint segíti a szent család menekülését. Gúnyolódtam rajta, fennhangon ismételgettem, hogy lám, vajon kit szállásolhatnak el ebbe a szamaras szobába, ha nem engem? Akkor még nem értettem meg a kép értelmét, mely arról szólt, hogy az ilyen hitványnak tartott állat is milyen nagy tettet vihet véghez.
Egy alkalommal megkérték a lelkigyakorlat résztvevőit, mindenki mesélje el a történetét. Én nem tudtam megszólalni, egy árva hang se jött ki a torkomon. Az egyik kísérőm, Eszter állt fel helyettem, ám neki is csak a könnyei indultak el, nem talált szavakat. Aznap este imádkoztam először igazán, odaadással a Szűzanyához. Csak annyit kértem: járjon közbe Istennél, hogy ha már annyi mindent elvett tőlem, legalább a lelki békémet hagyja meg. Másnap azzal a vággyal indultam reggeli imára, hogy az életemről, borzasztó tragédiámról egy pappal is beszélhessek. Az ima után azonban a vezetők szent csöndet rendeltek el. Ez úgy ért engem, mint a vesszőcsapás. Feldúltan rontottam be a gyóntatást végző atyához. Magamból kikelve közöltem, hogy nem azért jöttem ide, hogy csöndben legyek. Az atya végighallgatott, majd azt kérdezte: te hatalmasabb vagy Istennél? Mert mást sem teszel, mint felelősségre vonod őt! Szíven ütött, amit mondott. Lecsöndesedtem. És attól fogva kezdtem másképp látni a világot, örülni annak, amit Isten meghagyott nekem.
A kérdéseimet azért néha még ma is felteszem. Egyszer majd biztosan megkapom rájuk a válaszokat. Csak akkor már lehet, hogy egy cseppet sem lesz lényeges az, hogy tudjam: ami történt, miért történt velem. A lelkem megbékélt, nyugalmat talált. Egy éjjel velük álmodtam. Persze máskor is megtörtént már. Csak Jóskát eddig mindig háttal láttam álmaimban, most viszont szemtől szembe fordult velem. S úgy mondta: nyugodjál meg, jó helyen vannak a gyermekek, itt vagyunk mindnyájan, és várunk téged. Nem tudom, miért, de azt válaszoltam: mire megérkezem, már nagyon öreg leszek. De Jóska csak szelíden rám mosolygott, és csendesen szólt: ne aggódj, itt nem múlik az idő.
Egy gyermekre vágytam, akinek szüksége van rám, akinek átadhatom a bennem munkáló szeretetet. Hosszú tépelődés mellett az örökbefogadás mellett döntöttem. Juditkát, ezt a törékeny, kicsi hároméves leányt úgy hoztam el Kecskemétről, hogy előtte nem is találkoztam vele. Csak egy fényképet láttam róla, amin lehajolt a labdájáért. Egy kihalt folyóson ült, mikor érte mentem, és a kezét tördelte. Amikor átölelte a nyakamat, és azt suttogta: anya, rögtön egybekapcsolódott az életünk. Úgy éreztem, nincs erő, mely képes arra, hogy ezt a gyereket a kezemből kivegye.
De egy kis időre még magára kellett hagynom, hogy elintézzem az adminisztrációt. Fájdalmasan nézett rám, szemében benne volt: na, te is csak egy percig voltál az anyám, soha nem jössz vissza hozzám. Megfordultam, egy kockás papírt nyomtam a kezébe, és azt mondtam neki: erre most azt írtam rá, hogy visszajövök érted. Mikor visszatértem, boldogan nyújtotta felém a kezét. A kis öklében még mindig ott szorongatta a papírt, amit már széjjeláztatott az izzadság. Később egy Isten által rendelt hű társra is rátaláltam, Nándorra. Közös gyermekünk, Evelin már tizennégy éves. Judit pedig kilenc hónapja egy unokával ajándékozott meg engem.
-----------------------------------------
A baleset után fizetett a biztosító. Régi álmomra, egy tanyára költöttem a pénzt. A tanya mindig a szabadságot, a végtelenséget jelentette számomra. Most pedig Olginak okozza ugyanezt az örömet, aki születésétől fogva súlyosan sérült, mentőn kívül még nem hagyta el másképp Kerekegyházát. Meg annak a sok száz fogyatékos gyermeknek és segítőiknek, akik nyaranta jönnek el hozzánk. Mikor először találkoztam velük, megint fellázadtam a sorsom ellen, ám hamar elszégyelltem magam. Azóta örömmel megyek közéjük, és szervezem társaimmal a táborokat. A Máltai Szeretetszolgálat helyi önkéntes segítőit is vezetem. Az év végét főzéssel zártuk, virslit, káposztát adtunk a rászorulóknak. Kerekegyháza önkormányzata karitatív munkámat az idén kitüntetéssel ismerte el. Már nem akarok hatalmasabb lenni Istennél. Felvettem a keresztet, és örömmel viszem. Nem a magam bajain rágódom, pedig volna min. Másokért élek, azokért, akiknek szükségük van rám.
origo.hu
Kocsis Máté: Az ukránok le akarják járatni Orbán Viktort
