Katonák ölelése

Senki sem segíthet rajtuk. Ők itt mindenüket elveszítették: a tisztességüket, az álmaikat, a méltóságukat, a neveltetésüket, kapcsolataikat a külvilággal, még a kultúrájukat is… A teljes kifosztottság állapotában élnek! – e mondatok Pramoedya Ananta Toer indonéz író legutóbbi könyvéből valók, amely arról a kétszázhuszonnyolc fiatal jávai nőről szól, akiket évtizedekkel ezelőtt szállítottak az indonéz szigetvilág börtönszigetére, Burura japán katonák szexuális rabszolgáiként. S akiket Japán veresége után, 1945-ben mint elhajítandó szemetet magukra hagyott, kidobott, kivetett a társadalom.
Szerencséjükre – mert így legalább a késői utókor értesül megaláztatásukról és megszomoríttatásukról – a börtönsziget 1965–66-ban benépesült: politikai foglyokat telepítettek ide. A hatalomra került Suharto kíméletlenül leszámolt valós és vélt politikai ellenfeleivel, tömlöcbe záratta és erre a börtönszigetre deportáltatta a kommunistabarátsággal meggyanúsítottak egész seregét. Köztük Pramoedyát, az 1925-ben Blora szigetén született újságírót is. Így találkozott a ma már indonéz nemzeti kinccsé, hírességgé emelkedett, de sokáig betiltott író a burui asszonyokkal, ismerkedett meg tragédiájukkal. Volt rá ideje: tizennégy esztendőn keresztül, egészen 1979 végéig élt ő is Buru szigetén. Pontosabban: börtönében. S 2001-ben megírta történetüket; a mű néhány hónappal ezelőtt jelent meg a francia könyvpiacon.
A Virágzó fiatal lányok katonák ölelésében című könyv tulajdonképpen burui politikai foglyok tanúségtételének gyűjteménye. A foglyok ugyanis – eleinte véletlenül, később azonban megszervezett – találkozásaik alkalmával szóra bírták a deportált nőket, majd a burui őslakosokat is. Megjegyezték, feljegyezték mindazt, amit hallottak. E szomorú történeteket tőlük gyűjtötte össze Pramoedya, „csupán” irodalmi formába öntötte őket. A mű levélformában íródott. A címzett a mai publikum: az a fiatal nemzedék, amely az új rendnek nevezett Suharto-rezsim idején született. A dokumentumregény – kritikusai egybehangzó értékelése szerint – fontos hozzájárulás Indonézia modern kori történelmének megismeréséhez; annál is inkább, mivel olyan tragédiát beszél el, amelyet nem említenek a történelemkönyvek, de még a szájhagyomány útján terjedő história sem őriz.
A politikai foglyok – köztük az író – az erdő mélyén, munka közben találkoztak az említett asszonyokkal. Ötven év körüliek lehettek, megőszült, csenevész nők, akik ócska rongyokba burkoltan bóklásztak. Jáva szigetének nyelvén beszéltek, ha egyáltalán megszólaltak… Mert a rémülettől és a magánytól, no meg a sok szenvedés nyomasztó emlékétől reszketve alig mertek megmukkanni. Pramoedya Ananta Toernak is hosszú időre és nagy türelemre volt szüksége, míg megnyíltak előtte. Ám amikor beszélni kezdtek, mintha a pokol bugyrait tárták volna fel.
A japán megszállás idején e szerencsétlenek még serdülő leányok voltak. Viszonylagos jómódban éltek, az úgynevezett polgári középosztály csemetéinek kényelmes mindennapjait pergették. Jó részüket azonban elbódította a japán propaganda, amely tokiói tanulmányút lehetőségét is megcsillantotta előttük. Így könnyen a megszállók prédájául estek. Bár az is igaz, hogy nem egy településen maguk a helybéliek „ajánlották fel” őket a katonáknak mintegy váltságdíjként. A japánok pedig hajóra rakták, és átszállították őket Burura, ott is a Palamada-hegy föld alatti erődítményébe. A háború után egyszerűen senki sem emlékezett – vagy nem akart emlékezni – rájuk.
A buruiak sem szívesen beszéltek róluk az idegeneknek. Lassanként nyíltak meg ők is. Egyik történet a másik után bontakozott ki, volt, amelyik többször ismétlődött. Ibu Mulyati asszony sorsát például szinte minden burui őslakos ismerte. Pramoedya könyvében az ő élettörténete az egyik legtorokszorítóbb, amelyet egy Pak Polli nevű politikai fogoly jegyzett fel. „A teljes kimerültség állapotában volt, midőn találkoztunk véle. Már semmit sem tehettünk érette. A természet s a férfiak elapasztották minden erejét, holott alig lehetett ötvenesztendős. Mióta elhagyta szülőfaluját, valahol Jáva szívében, csakis szenvedést, elnyomatást és erőszakot mért rá a sors. Szemünk könnyel telt meg, szívünk mély fájdalommal, ajkunk pedig néma maradt. Mit is mondhattunk volna? A japánok pedig, akik így megnyomorították testét, megsemmisítették lelkét, közben talán otthonaikban a családi fészek melegét élvezték…” – írja Pak Polli politikai fogoly elbeszélése nyomán Pramoedya.
Az író jóvoltából most egész Indonézia sirat(hat)ja leányait. Kesereghet is az ország, mert – ahogyan a jakartai Tempo című lap írja – nagy kár, hogy e mű nem korábban jelent meg! Jóval nagyobb hatása lett volna, ha például hét esztendővel ezelőtt ismeri meg a publikum, akkor, amikor Soeweno, az indonéz kormány minisztere (!) még tagadta, hogy Indonéziában a japán katonák szexuális rabszolgákként tartottak fogva helyi nőket. Sőt: azt a kárpótlási összeget, amelyet Jakarta Japántól kapott a második világháborús szenvedésekért, közvetlenül át lehetett volna utalni ezeknek az asszonyoknak. A dél-koreai és filippínó áldozatokat például közvetlenül kárpótolták. Indonéziában azonban mind a mai napig nem tudni, kiknek a bankszámláját hizlalják e pénzek.
De mostanság legalább beszélnek a szörnyűségekről. Különös viszont, hogy ehhez egy megkésett irodalmi alkotás kellett.