Mit jelképez ön szerint egy magyar ember számára a Pribina hercegről elnevezett kitüntetés?
– Fordul a világ. Nagy erőfeszítések árán a trianoni holtpontról elmozdult a határon túli magyar közösségek élete is. A határon túlra került magyarság számára a múltbeli veszteségek leltára félelmetes. Az első vádló fogalom: a népfogyatkozás, és annak mértéke. A Trianon utáni nemzetállamok megbízhatatlan ellenfélként, másodrendű polgárként kezelték a magyar kisebbségeket. A csehszlovák gyakorlat a megfosztások útját követte. Megfosztottak bennünket állampolgárságunktól, nyelvünktől, történelmünktől, vagyonunktól, földjeinktől. Erről szólnak a benesi dekrétumok. A háború utáni Csehszlovákia ezen az úton haladt. Ebbe a szándékba csak be kell helyettesíteni a vagyonelkobzás, a lakosságcsere, a Magyarországra való áttelepítés, a Csehországba való deportáció és rabszolgavásár fogalmát. A „hódítóknak” a magyarok lakta területek kellettek volna, de magyarok nélkül. Az asszimiláció százféle formájának polipkarjai meredtek felénk. Fábry Zoltán szlovákiai magyar író A vádlott megszólal című írásában a magyarüldözések kellős közepén 1946 nyarán segítségért fordult a szlovák és a cseh értelmiséghez. A válasz: néma csend. Fordulatot helyzetünkben a kisebbség politizálása hozta. Ez volt számunkra az új világ „nyitánya” a rendszerváltás után. Már a kezdet kezdetén az igazságérzetünktől hajtva azt kértük, hogy a szlovák parlament a magyar lakosság 1945 utáni meghurcolásáért kérjen bocsánatot. A megértés helyett végtelen, vádaskodó viták következtek. A válasz az volt: ha majd a magyar parlament is megköveti a szlovák népet az ezeréves elnyomásért. A szlovák parlament a zsidókat és a kárpáti németeket megkövette, a magyarügy elüszkösödött. Ezután két magyarellenes nyelvtörvény következett, végül mégis részleges siker. A mérleg nyelve lettünk. Sikerült kierőszakolnunk (a húsz százalékon felüli lakosság esetében) a helységnevek magyar írását, a nőnevek
-ová nélküli magyar használatát és az anyakönyvvezetés anyanyelvi beírásait. De az ördög lelke továbbra is kísértett, hisz Dzurinda miniszterelnök mindent megtett a státustörvény szlovákiai alkalmazása ellen. A minap magyar egyetemet avattunk Komáromban. A Pribina-díj – ha tetszik – összehangzik a magyar egyetem alakításával Szlovákiában. Ez már a jogaink elismerése. Jogunk van az egyenrangú élethez. A múlt év szilveszterén Pozsony belvárosa fölött a magyar királyság koronájának fényalakja ragyogott. Néhány hónappal ezelőtt Pavol Hrusovsky, a parlament elnöke meglepően pozitívan nyilatkozott a közös szlovák–magyar történelem értékeiről.
– Ön 1968-ban és ’69-ben aktív politikai szerepet vállalt, amiért utolérte a politikai hatalom retorziója. Hogyan élte meg belülről az író a sors és a történelem kihívásait?
– Nemzetiségi intézmények sorát hoztuk létre 1968–69-ben, szinte leraktuk a közigazgatás és a kulturális autonómia alapköveit. Eközben szembefordultunk a Csehszlovákiát megszálló seregekkel. Nem szórtunk virágokat a magyar katonák lába elé sem. Illegális rádióadót hoztunk létre és működtettünk. Egy ideig ellenszegült a párt napilapja, az Új Szó is. Mindezeknek a melegágya a Csemadok – a Csehszlovákiai Magyarok Kulturális Szövetsége – majd százezres tagsága.
Ez volt a bűn, szembeszegülésünk a birodalmi akarattal. Aztán a leszámolás. És nem is a szovjetek, nem is a szlovákok voltak az ítészek, hanem a hazai magyar kommunista lakájok. Egy időben voltam a Csemadok elnöke és a szlovák kormány minisztere. Ilyen minőségben lettem később az 1968-as magyar fővádlott. Az akkori világ minden mocskoló jelzőjét rám kenték, ami csak a papírra fért, jött a kizárás, a kiátkozás, a letiltás, az elhallgattatás – olyan élveelhantolás-féle. Bezárult minden ajtó, egyre ritkábban szólt a telefon, bezárultak a szerkesztőségek, rám szabadult a rendőrség… Átkutatták miniszterségem leveleit, postáit, különösen a külföldi ismeretségeim szálait keresték, göngyölítették, és persze a magyarországi ismeretségi körömet is. Az egyik kihallgatáson nagy nemzetközi összeesküvés volt a vezérfonal, 1968 mint a nemzetközi reakció összeesküvése. Szűkült a kör és fogyott a levegő. A nagy leterhelésekből nincs sok kijárat. Elpusztítják az embert. Várják, hogy behódoljon, hogy adja meg magát, vagy elkurvul. Van még egy lehetőség: a csak azért is, vagy az azért sem. Innen már csak egy mozdulat az írás, a kibeszélés… Előbb az Egy szál ingben című regényemben, majd a Hólepedőben. Innen már könynyebb a kapaszkodás. A rendszerváltás után, 1990-ben rehabilitált a kormány, a Szlovák Írószövetség, a Csemadok. Húsz év múlva.
– Irodalmi Szemle, Madách Kiadó, Thália Színház, Csemadok, írószövetség. Ön ott volt ezen intézmények létrejöttekor. Most
hogyan működnek?
– 1993-tól az egykori állami Madách Kiadó helyébe a Madách-Posonium Kft. lépett, s folytatja az előd útját. Négy lapot adunk ki: a Szabad Újságot, egy közéleti hetilapot, az Irodalmi Szemlét; a Tücsök az óvodások és kisiskolások havilapja, a Jó Gazda pedig mezőgazdasági szaklap. Nyolc kultúraüzletünk működik Szlovákia-szerte. Emellett a Madách-Posonium könyveket is ad ki. Önjáró intézménye ez a szlovákiai magyar kultúrának. A gond azonban a kiadó megtartása és éltetése. A Thália Színház Kassán működik, anyagi szűkösséggel küzdve. A Csemadok, amely a rendszerváltás előtt a Kárpát-medence legnagyobb magyar kulturális szervezete volt, megroggyant. Mindmáig felháborító, hogy a Meciar-kormány gonoszul megvonta a szervezettől az anyagi támogatást. Ez a beavatkozás a szervezetet ellehetetlenítette. Az maradt, amit a tagdíjfizetés, az önerő és az önkormányzati támogatás képes volt megtartani. Elértünk egy helyzethez, amelyben csak a kulturális autonómia intézményrendje és az állam kötelező és megfelelő támogatása van jelen. És a nemzetpolitika…
– Hogyan hat ma, a köztársaság 11. évében, a visszatekintés tükrében Szlovákia önállósodása a magyarság sorsára?
– Szlovákia ’93-as gyors állami önállósulása számunkra nem sok jót hozott. Fellobbant a nacionalizmus lángja, igazságtalan a nyelvtörvények képtelensége, a Csemadok megbocsáthatatlan, alattomos leépítése. A rendszerváltás első ideje számunkra illúzióvesztés volt. Ismét az önvédelem reflexeinek görcse szorított bennünket, majd a sietős kisprivatizáció. Mire észbe kaptunk, már minden mozdítható „vagyon” elkelt. Még az első köztársaság és a háború utáni vagyonelkobzás százszor jogos tulajdonát sem tudtuk magunkhoz kaparintani. Megfogalmaztuk a szlovákiai magyarság autonómiaigényét, és kimunkáltuk az autonómia tervezetét. Ez lett a demokrácia szakítópróbája. Leseperték az asztalról. Ekkor erősödött fel a bősi erőmű réme, ekkor terelték el a Dunát. És egy rendkívüli helyzet 1995-ben: a mérleg nyelve lettünk a Parlamentben. Aztán az alapszerződések (a magyar–szlovák, a magyar–román), a nagy szemfényvesztő humbug. Hónapokig folyt a rongytépés, a magyar megalázkodás és megaláztatás.
– Újabb művében, a Teremtő küzdelem címűben újra és újra szembenéz korunk kihívásaival? Készül-e újabb szintézisregényekre?
– Keresem a más jövő ígéreteit. Nem tudom, hogy az új, friss társadalmi hatások szintézisregényre kényszerítenek-e. De az élet más törvényei, törvényszerűségei nyilván beszédre, írásra csábítanak. Nagy kérdések és kérdőjelek vannak mindnyájunk előtt. Milyen lesz, hová alakul, mennyire képez majd a szlovákiai magyar közösség teremtőerőt? A változással dilemmák és kételyek fogalmazódnak meg bennem. Milyen erőt jelez, képvisel majd a szlovákiai magyar közösség a határok nélkül? Csak értékeink megőrzésével és további éltetésével tudom elképzelni a jövőbeli létünket. Én bízom kultúránk megtartóerejében. A szlovák–magyar határ 670 km hosszú. Úgy érzem, itt kezdődik majd a magyar–magyar találkozás, amikor is az emberek leteszik a nagy találkozás vendégasztalára életük értékeit. Emberbecsülés és kultúra, add meg a mi mindennapi kenyerünket.
origo.hu
16 méter magas kútba esett egy három éves gyerek Hatvanban
