Köszönöm

Hogyan találtad meg a lányt, nagyapa? – kérdezte Jezovics legkisebb unokája, Johanna, alias Viverica – ahogy horvátosan becézték –, akiben annyi volt az élet, hogy majd kidurrant. Johanna eleven volt, élénk, életteljes – Viverica –, volt úgy, hogy a nővéreinek családlátogató osztályfőnökei nyakában helyezkedett el, s ha nem is püfölte a fejüket, de nyargalászott vékony tanítónői testükön, vagy éppen próbát mutatott be ugyanaz alkalommal a függőleges falon járásra, minek végén ügyesen a vendég hervatag ölébe huppant, mire az abbahagyta tanítványai iránt való további érdeklődését. Johanna mindenkit zavarba hozott, oly egyszerűen kérte el a postástól a nagycsaládosok segélyét, hogy az visszahőkölt: „Hol az édesanyád?” – mire a kisleány azt felelte: „Nem tudnám meghatározni azt az okot, mely önt följogosítja, hogy áldozatos munkával hat – mutatta két kezén –, azaz hat süvölvény vagy kevésbé süvölvény gyermeket nevelő édesanyám holléte felől ily behatóan érdeklődjék. Ide a pénzt, apafej, mert éhen halunk…” A postás ijedten ragadta maga elé hatalmas, őt földig lerántó bőrtáskáját, s mélyében kotorászva reszketeg kézzel fizette ki a család járandóságát, mit az átvevő, Johanna – négyéves lévén – három igen elegáns kereszt meghúzásával igazolt, igaz, a legmegfelelőbb vonal fölött.
Jezovics rögvest tudta, noha egy-két év eltelt a pénzátvételi manőver óta, hogy itt most vallani kell, nincs „kecmec”, ahogy előzően Viverica kedvesen hangsúlyozta.
– Te, az úgy volt… – kezdett belé körülményeskedvén Jezovics, de Johanna leintette nokedli ujjaival.
– A lényegre, öregfiú.
Jezovics hát összeszedte magát a nagy vallomásra.
– Kénytelen vagyok, galambocskám – Viverica tudta, ha nagyapja így szólítja, jócskán be akarja bűvölni, tehát elszántan figyelt –, filozófiai alapvetést adni az eseményeknek.
Jezovics megállt, nincs-e ellenvetés, aztán lendületesen próbálta folytatni a „bírósági” kihallgatást, vallomást, tanúságtételt.
– Galambocskám, lelkecském, van a nagy történelem. Abban van egy pici történelem, ahogy magam elneveztem, magánvilág-történelem, amit mindenki maga csinál végig, amit maga kap, amit maga csikar ki a nagy történelemből, vagy amit szerencsésen vagy szerencsétlenül rá ró a sors…
– S mi a nagy történelem?
– Te is tudod, galambocskám, háborúk, társadalmi acsarkodások, belpolitikai küzdelmek…
– Nem az MSZP tanfolyamán vagy, kisöreg. Nem a Ködkirály Horpadt Hanrik külügyér vagy a gyors beszédű volt pénzügyér szövegmonológjában, aki azért nyomja újabban oly nagyon, nehogy elrejtse a soha nála nem lévő fonalat! A lényegre.
– Szóval, van a magánvilág-történelem, mely meghatározza a sorsodat. Majd te is megismered. Hogy hova születsz, kik a szüleid, nagyszüleid s mi az a…
– Már ismerem – támasztotta meg állát a kisleány. – Lényeg?
– Na. A lényeg a klappolás.
– Az mi?
– Hogy stimmel minden.
– Az mi?
– Hogy stimmel minden.
– Az mi?
– Hogy kongruens.
– Ne hülyéskedjünk. Az mi?
– Hogy passzolnak a dolgok. Egyik a másik után következik, mint egy térbeli lánc. Amely időbelivé válik. Éppen drámát írsz, de azt a hős pesti színházak nem fogadják el, éppen hogy bemutatja néhány lelkes hallgató a Színművészeti Főiskolán Horvai tanár úr vezényletével, de amit tovább játszani ott nem engednek, éppen látja ezt a kis előadást Tordy Géza és Tábori Nóra főbarátok, akik aztán leviszik – helyesebben Tordy – a veszprémi igazgatónak, Hegyeshalminak, és ott hősiesen elfogadják Gyuricza Veszprém megyei első titkár nagyvonalú engedélyével, éppen a Veszprémhez közeli Lovason van Jezovicsnak kis nyaralója, hol Tordy fölveti, játszaná el saját darabja egyik főszerepét, épp akkor szerveződik a Berzsenyi Irodalmi Társaság, melybe a nagy lelkületű Kiss Dénes költő vivé Jezovicsot hazafiaskodni, éppen a darab, a Fekvőtámasz bemutatója leend, egyúttal Budapesten a társaság közgyűlését tartják, hol Jezovics – nagy szellemi kirohanás után – korai ebéd után Veszprémbe indul j á t s z a n i, midőn egy épphogy tagfelvételt nyert kölcsönösen ismeretlen ifjúi hölgy elébe áll:
– Maga már elmegy?
Jezovics egyszerűen szemlélvén a kis hölgy kezét kérdi:
– Maga rágja a körmét?
– Csak a bőrt, néhol.
– Azt sem kell…
Éppen… és aztán minden éppen akkor történik, amikor.
– Ez az „éppen akkor” a magánvilág-történelem? Hát itt másodpercekre, milliméterekre megy a dolog! Itt ha valami nem stimmel, vége az egésznek!
– Kapisgálod, Johanna.
– Ez a szerelem?
– Ilyesmi…
– Nagyapa, találtam ezt a verset a te zugfiókodban, afféle „Dicsőség és hála éneke”. Elolvassam?
És gyerekhangon kezdé skandálni a költeményt:

„Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sohasem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom, hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
a szemembe, szívembe, számba
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld, rejtekekbe
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
adatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak az Istent,
ki benned végül is fölismert,

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S engedte, amíg szemem lát,
hogy megoldjam a saruszíját.”

– Azért van a fény a homlokodon?
– Azért.