Meddig tart a lendület?

Elnök úr, önnek nagy lehetősége volt arra, hogy az új grúz nemzet alapító atyja legyen, de elszalasztotta azt! Egykori mentorának, Eduard Sevardnadzénak üzente ezt november végén a „rózsák forradalmának” vezére, a nagy fölénnyel elnökké választott Mihail Szaakasvili. A nyugatot járt, agilis, ambiciózus, Sevardnadze köpönyegéből előbújt, Soros és Amerika által a grúz hatalom csúcsára varázsolt 35 éves fiatalember most bizonyíthatja, hogy jobb, mint tanítómestere. Szó ami szó, egy kis sikertörténet ráférne már a jó évtizede polgárháborúból polgárháborúba zuhanó, elszegényedett Grúziára is.
A belépő kissé ellentmondásos, hiszen egyrészről ott van a „rózsák forradalmából” megőrzött, a választási eredményen is megmutatkozó lendület, a győztesekbe vetett remény, míg a másikon a biztos befutó kampánybeli hisztériái, a hetekkel ezelőtt elűzöttekre emlékeztető manírok, s nem utolsósorban az új vezető trojkán belül már most mutatkozó törésvonalak. Ráadásul a Szaakasvilire váró feladatok amúgy is embert próbálóak. A szegénység, a korrupció elleni fellépés mellett az ország államiságának megteremtése, területi és társadalmi egységének helyreállításáról van szó. A legtöbbet talán az életszínvonal javítása terén várnak a grúzok az új elnöktől. Nem véletlenül, hiszen a nyugdíjak havi hét dollár körül mozognak, a fizetések sem sokkal magasabbak, s ráadásul még ezek is késnek. Ehhez járul a gazdaság teljesítőképességéhez képest jelentős, 1,7 milliárd dolláros külföldi adósság. Reménynyel tölt el sokakat, hogy Szaakasvili a nagypolitika porondjára lépve rögtön a szegénység és a korrupció elleni küzdelem élharcosaként lépett fel, amellyel természetesen nem vált nagyon népszerűvé a hatalom berkeiben. Meg is bukott. Kérdés, hogy a mostani lendület elég lesz-e az ellenállás megtörésére. Az esélyek nem túl jók, hiszen a korrupció gyökerei errefelé még csak nem is néhány évtizedre nyúlnak vissza.
Még rosszabb a helyzet a gazdasági felemelkedés feltételének tartott nemzeti egység megteremtése, az államiság helyreállítása terén. A Sevardnadzét idéző nagy arányú győzelem ma még jótékonyan takarja el a társadalom megosztottságát, amelyre nemrégiben még éppen Szaakasviliék játszottak rá. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a három autonóm tartomány – Abházia, Dél-Oszétia és Adzsária – esetében ráadásul talán a korábbinál is egyértelműbb, hogy nem kérnek Tbiliszi fennhatóságából, s inkább a Kremlnél keresnének gyámolítást. Moszkvában ezt egyébként meg is találták, mutatta ezt az amerikai támogatás tudatában Oroszországgal szemben meglehetősen flegma új elit megleckéztetésének szánt vízumkönnyítés Adzsáriának. S mint látjuk, itt már új szereplők, a térségben versenyző nagyhatalmak is belépnek a játszmába, amelyben súlyánál jóval nagyobb önbizalommal, ennélfogva nem sok eredménnyel debütált a magát már a kampányban is elnöknek érző Szaakasvili. Pedig az erővonalak kuszasága miatt Moszkvától Tbiliszin és Batumin át Washingtonig minden szereplőnek korlátot kellene szabnia ambícióinak, különben az oly várt stabilizáció helyett ismét vérbe borul e vallási, kulturális és geopolitikai törésvonalaktól szabdalt ország.