„Mindent a magyarságért”

Bartis Ferenc Észak-Erdélyben, Gyergyószárhegyen született, ahol hajdanán Bethlen Gábor nevelkedett. Már gyerekként is letartóztatták, majd fiatalemberként ötször került a Securitate kihallgatószobáiba. Politikai okokból összesen tíz évet ült román börtönökben. Rabtársaival együtt megalakította az Összmagyar Testületet, amely egyfajta ellenállási mozgalom volt Ceausescu kommunista diktatúrája ellen. A hetvenedik életévéhez közeledő Bartis Ferenc író, költő 1984 óta él Magyarországon.

Lakása tele van a múlt emlékeivel, Székelyföldet ábrázoló festményekkel, rajzokkal és könyvekkel. Mint kisebbségben élő magyar kétszeresen szenvedett a hatalomtól. Először megalázta, sanyargatta a román nacionalizmus, majd a kommunizmus. A második világháború után a románok mindent elkövettek, hogy a kisebbségi magyaroktól elvegyék anyagi, szellemi javaikat, felszámolják iskolahálózatukat, és elűzzék szülőföldjükről. Az ő családjuk is szekerekkel menekült Gyergyószárhegyről Magyarország irányába. De nem jutottak el a határig. A román katonák útközben mindenüktől megfosztották a menekülő székelyeket, elvették a szekerüket, marhájukat, lovaikat, autójukat.
– Ingben, gatyában maradtunk – emlékszik vissza az író. – Édesanyám megfogta a kezünket, és mentünk hazafelé gyalog több száz kilométert, a szintén kifosztott otthonunkba. Édesapám közben a fronton volt. Ez jutott osztályrészül az erdélyi magyarság többségének. Nemcsak a vasgárdisták meg a román fegyveres civil alakulatok kezdték kirabolni, tömegesen kiirtani a székelységet, hanem a kommunisták is, csak még kegyetlenebbül, szervezettebben. Szárazajtán például lefejezték az embereket, Csíkszentdomokoson – édesanyám szülőfalujában – harminchárom embert végeztek ki, közöttük egy nyolcvanhárom éves nénit is. Magyarremetén ugyanez történt. Szárhegyen románosították az utcaneveket, ledöntötték a főtéren a keresztet, deportálták a kolostor papjait, elvitték a falu plébánosát, a beszolgáltatás pedig mértéktelenre nőtt. Ezt a falu népe már nem bírta, és 1949-ben csaknem ezernégyszáz felnőtt részvételével zendülés tört ki. Tizenhárom évesen akkor engem is letartóztattak röpcédulázásért, és agyba-főbe vertek. Több mint ezer embert elvittek, volt, akit helyben agyonvertek, agyonkínoztak. Ez határozta meg a további életemet. Akkor jöttem rá, hogy a kommunistákat nem érdekli sem az igazság, sem az ember.
A milícia (rendőrség) állam volt az államban. A negyvenes évek végén létrehozták a Sigurautát, amely elődje volt a Securitaténak, és a nekik nem tetsző, viszszabeszélő embereket egyszerűen eltüntették. Az ötvenes évek elején megkezdődtek a deportálások, negyvenezer magyart vittek Baraganba, túl a Déli-Kárpátokon. Bartis Ferenc adatai alapján csaknem húszezer magyar értelmiségit és papot deportáltak a Bánságba, tízezreket internáltak kényszermunkára a Duna-deltába. Ezeknek az embereknek a nyolcvan százaléka soha nem tért vissza, meghaltak a kíméletlen körülmények miatt. A kommunista terror Erdélyben legalább egymillió embert érintett, akiknek döntő része a magyar nemzetiséghez tartozott.
Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspököt évekig tartották börtönben. Dr. Rejöt Tiborc pápai titkos kamarást, Csibi Andor történészt, Vákár Lajos geológust, Ambrus József szárhegyi plébánost kényszermunkára vitték. Sok magyar értelmiségit kimondottan nemzetiségi alapon fosztottak meg vezető beosztásától.
Bartis Ferenc életét alapvetően mégis 1956 határozta meg. A magyar forradalom és szabadságharc híre nem érte váratlanul Kolozsvárott a magyar egyetemistákat, így Bartis Ferencet sem, aki ekkor a Bolyai Tudományegyetem magyar–történelem szakos hallgatója volt. Páskándi Géza a diákokkal együtt dolgozta ki az egyetemi reformot, Bartis pedig társaival memorandumot küldött az ENSZ Emberjogi Bizottságának és az amerikai kormánynak a romániai magyar kisebbség tarthatatlan helyzetéről. 1956. november 1-jén a házsongárdi temetőben, Dsida Jenő sírjánál elszavalta az És mégis élünk (Utószó) című versét, ahol a többezres tömeg a refrént együtt mondta a költővel: „És mégis élünk! Széttépve és összetörten, / Győzelmektől meggyötörten, / Már magzatként bajba ölten / Vándor bölcsőtemetőkben / És mégis élünk / … Hogyha sírunk: kiröhögnek, / Hogyha kérünk: fel is kötnek, / Hogyha küzdünk: odalöknek / Történelmi kárörömnek / És mégis élünk!”
A költő erre a visszafojtott kiáltásra mondta még ma is, hogy ez a drámai pillanat megért egy egész életet. Mindenesetre ez már nyílt kiállás volt az ötvenhatos forradalom szabadságeszméi mellett. De hasonló megmozdulások történtek Temesváron, Marosvásárhelyen, az orvosi egyetemen, Brassóban, Aradon, Szatmárnémetiben és Székelyföld számos központjában.
A román kommunista diktatúra nem sokkal később egyszerre csapott le az egyetemi központokra. Számos diákot kizártak a kolozsvári egyetemről. Ekkor tartóztatták le Páskándi Géza írót, költőt. 1957-ben magyar nacionalizmusért, nyilvános izgatásért Kolozsvárott hat évre ítélték, a kolozsvári, illetve szamosújvári börtönökben rab, majd kényszermunkás lett a Duna deltájában. Páskándi 1963-ban szabadult, de még két évig fizikai munkásként kellett dolgoznia. Majd letartóztatták a többi között Dávid Gyula tanársegédet, irodalomtörténészt és Bartis Ferencet is. Dávid Gyula politikai elítéltként hét évet ült különböző börtönökben. Lakó Elemér és Varró János egyetemi tanárokat is meghurcolták. Bartis Ferenc, akit már ötödször tartóztatott le a Securitate, erre az időszakra így emlékezik: – A memorandum miatt hazaárulás és összeesküvés vádjával, az Utószó című versem elszavalása miatt lázítás, ellenforradalmi cselekményre való buzdítás vádjával a katonai bíróság tíz évi börtönre ítélt. Igaz, egyetlen tárgyalásomon sem voltam jelen. A szamosújvári hármas épületben, a megsemmisítő részleg egyik cellájában tizennyolc hónapon keresztül lánccal kötöttek a falhoz, ahol felolvasták a halálos ítéletemet. Akiket idehoztak, azok a földön aludtak, mert nem volt sem ágy, sem priccs. Másfél évvel később közölték, hogy az ítéletemet börtönbüntetésre változtatták. Kezdetben tizenketten voltunk itt, öt év után hárman maradtunk életben. Akikről tudok, egy nagyszerű román fiú, Mane Eugen maradt életben és Kelemen Imre. Ők ápoltak, amikor a vallatások után már nem tudtam felkelni a földről. Úgy szabadultam ki tíz év után, hogy a veréstől tizenkilenc helyen eltört a csontom, a jobb fülemre örökre megsüketültem, mivel vallatáskor egy vasdarabot vertek a fülembe.
Sok társához hasonlóan Bartis Ferencnek is kijelölt kényszerlakhelyen kellett tartózkodnia. Brassó mellett egy építkezési vállalatnál évekig segédmunkásként alkalmazták. Barátai, Bözödi György, Katona Szabó István közbenjárására végül is Marosvásárhelyre került, ahol Sütő András író segítségével újra irodalmi, újságírói munkát vállalhatott az Új Életnél. Bartis újra írhatott, verseskötetei, színdarabjai jelentek meg. Ám 1984-ben megfosztották a román állampolgárságától, és kezébe adták a hontalan útlevelet. Elvették ingóságait, értéktárgyait; Bartis Ferenc és Attila nevű fia Magyarországra költözött. Bevallása szerint mindez azért történt, mert R. Székely Pállal a magyar nemzetiség, a magyar nyelv érdekében megfogalmaztak közösen egy memorandumot.
Búcsúzóul csak ennyit mondott: „Az egész életemet a magyarságra tettem fel. Kicsi gyermekként, amikor letartóztattak, és a pincében mellettem vérben fetrengve haldokoltak az emberek, akkor feltettem a kezemet, könyörögtem az Istenhez, és megesküdtem: ha én innen megszabadulok, akkor mindent, mindent a magyarságért fogok csinálni.”