Rászorultság alanyi jogon

Gyűri, gyömöszöli, húzza, vonja az SZDSZ az európai parlamenti kampányát, még húsz hét és témakör hátra van, de már a fáradtság jelei mutatkoznak a nagy lendülettel beindított akción. A bemutatkozó demonstráció némi felháborodást váltott ki, ám a sajtó és a közvélemény kitüntető figyelmét így sem nyerték el a rendezők, ezért a második heti bemutatót még nagyobb érdektelenség kísérte, mint az elsőt. Pedig izgalmas, érdekfeszítő témát dobtak be tisztelt és kedvelt szabad demokratáink: a szociálpolitika aktuális kérdéseiről fejtették ki sajátosan markáns véleményüket. Az esedékes óriásplakáton (ami talán papírtakarékossági okokból most csak közepes termetűre sikeredett), az osztogató államra utalva, azt a kérdést tették fel: „Mindenki amerikai nagybácsija?” Ravasz, fogós kérdés. A magyar államot amerikai nagybácsihoz hasonlítani kétségkívül eredeti idea. Nyilván a Dollárpapára gondoltak a fiúk. A három legnagyobb politikai irányzat felfogását illusztráló válaszok sem nélkülözték a szabad demokratákat jellemző öntörvényűséget. Szerintük a szocialisták az adófizetők pénzéből, alanyi jogon támogatnának boldog-boldogtalant. A konzervatív szociálpolitika lényege, hogy nem a szegényeket segíti, hanem a nemzeti középosztályt erősíti. A liberális szociálpolitika viszont minden ellentmondást kiküszöbölne, mert rászorultsági alapon pátyolgatná a szegényeket, a gazdagokat meg adócsökkentéssel serkentené további gazdagodásra. Liberális fordulatra van szükség a szociálpolitikában is, mondják az SZDSZ szakértői, akik a jelek szerint minden egyes állampolgár sorsát a szívükön viselik.
Nem kellene ezt a liberális fordulatot erőltetni. Ez a fordulat már megtörtént, bizonyíték rá a nyomorgó, a reménytelen szegénységbe zuhanó emberek növekvő tömege. Nem igaz, hogy a szocialisták alanyi jogon támogatnak mindenkit. Az előző ciklusban a szocialista és liberális ellenzék egyforma vehemenciával támadta a polgári kormányt, mert annak szociális intézkedései a jómódúakra is vonatkoztak. A száznapos program keretében meg elsősorban a közalkalmazottaknak, tehát a nemzeti középosztálynak osztogattak, a legszegényebbeknek ígéreteken kívül alig hullajtottak valamit. Jó lenne tudni, az SZDSZ mit ért a rászorultság kifejezés alatt. Ma a támogatási, segélyezési formák többségére az jogosult, aki a szegénységi küszöb alatt él, a létminimum alattiak szinte Krőzusnak számítanak. (A létminimum 35-36 ezer forint, a szegénységi küszöb 21 ezer.) Egy átlagfizetésből (130 ezer forint) élő, négytagú családban az egy főre eső jövedelem nem éri el a létminimumot, de az átlagfizetés már a legmagasabb kulccsal adózik. Ennyi a jóléti rendszerváltás, a szociális érzékenység, a közös szocialista és liberális szociálpolitika hozadéka. Még az adócsökkentésnek nevezett bűvészmutatvány is adóemelésre sikeredett, már csak egy újabb szociálpolitikai fordulat hiányzik, és a végén a mi jó Gyurcsányunk is a rászorulók közé keveredik.
A kormány rendszeres diadaljelentéseit nem minősíthetjük szociálpolitikának. Burány Sándoron kívül nyomát se látja senki az esélyteremtő államnak, amely az elesetteknek, a leszakadt és leszakadóban lévő rétegeknek hivatott kitörési lehetőségeket biztosítani. A támogatásokon, segélyeken, adományokon, kompenzációkon alapuló szociálpolitika optimális esetben is csak konzerválja, gyakorlatilag növeli a szegénységet, mélyíti a társadalmi rétegek közötti szakadékot. Ráadásul az elmúlt másfél évben alanyi jogon nem adtak, hanem elvettek. A rászorultsági elv kizárólag a költségvetés esetében érvényesül, az államkasszát köteles támogatni alanyi jogon mindenki.
A szociális hálót a szegények feje fölött feszítették ki, bárki kipottyanhat belőle, felfelé senki nem vergődhet át rajta.