Algéria kulturális örökségét kevesen ismerik jól Európában. Pedig rendkívül fejlett kultúrák sora rétegződött egymásra, és sokféle származású, vallású ember élt együtt területén. A francia sztárépítész, Jean Nouvel által tervezett Arab Intézet kiállításán most a történelem előtti koroktól a XIX. század első harmadáig tekintik át történelmét, kultúráját. A Szahara megőrizte a Hoggar-fennsíkon, a Tassilin fellelt tíz- és ötezer éves barlangfestményeket, sziklába vésett állatfigurákat. Ezek az emberi civilizáció legrégibb ábrázolásai. Csak itt maradtak meg a kőkorszakban létrehozott, csodás erejűnek tartott, szent „betilek”, a 40-60 centiméteres stilizált emberfejeket ábrázoló kövek. Az ókori civilizáció az őshonos berber, numida kultúrára épült rá. A római hódításról gazdag kerámiaanyag, csodálatos márványszobrok, sírkövek, mozaikok tanúskodnak. Az arab, iszlám hatásról, a hedzsra: a mohamedán időszámítás kezdete (VII. sz.) utáni évszázadokról, illetve az ottomán korról pompás paloták részletei, kőbe, fába vésett feliratok, vallási emlékek, a kőfaragványokkal rokonságot mutató textilek mesélnek.
A művészeket mindig vonzotta az ismeretlen. Azokat a francia festőket, fotográfusokat is, akiknek művei Algéria és Franciaország kapcsolatainak nehéz időszakát, a XIX. századi hódítás korát idézik fel ugyanott, egy másik tárlaton. A mintegy száz festményt, akvarellt, rajzot és korabeli fotót felvonultató tárlat ellentmondásos folyamatba enged bepillantást. Ezek a Kelet vonzásában élő művészek – többjük nevét ma már jórészt csak a szakemberek ismerik – egyrészt kiszolgálták a francia hódítók érdekeit, másrészt viszont egyre jobban elvarázsolta őket ez a még érintetlen világ. Most először láthatja a közönség Franciaországban azt a tizenöt képet is a harmincból, amely az impresszionista Renoirban rejlő orientalistát fedi fel. (Amint a magyar közönség is most láthat először – 1907 óta – eredeti Renoir-képeket a Monet és barátai című tárlaton a budapesti Szépművészeti Múzeumban.)
Lajos Fülöp 1833-tól küldött művészeket, előbb festőket, később fotográfusokat Észak-Afrikába azzal a küldetéssel, hogy „felvilágosítást adjanak a kormánynak az ország állapotáról, és intézkedéseket javasoljanak jövőjét illetően”. A festők általában a megszállt területek kibővítését szolgáló expedíciókkal indultak útnak. A franciák győzelmeit dicsőítették, a „bennszülött” felkelők elleni véres harcokról, a tájról adtak képet. Mások – elsősorban az író-festő Eugène Fromentin, „az algériai nép ügyvédje” – elragadtatással fedezték fel ezt a napfényes országot és lakóit. III. Napóleon császár később „arab királyságról” álmodozott, amiből persze nem lett semmi, de ebben az időszakban több művész telepedett le Algériában.
Eugène Delacroix 1832-ben tett hosszú utazást Marokkóban és Algériában. Lajos Fülöp követét kísérte, akinek az volt a feladata, hogy segítsen megoldani az Algéria 1830-as elfoglalása miatt Franciaország és Marokkó között feszültté vált helyzetet. Az arisztokrata követ azon óhajának adott kifejezést: kísérje el egy művész, akivel megoszthatja gondolatait útja során. Delacroix-ra esett a választás, és ő örömmel elfogadta a megbízást. Régi álma valósult meg, eljuthatott végre Keletre. (Az 1820-as években Byron műveinek hatására már festett keleti témájú képeket.) Marokkóban rajzolt és akvarelleket készített, és ő az egyetlen festő, akinek Algírban sikerült bejutnia egy hárembe – a ház urának az engedélyével. Ennek az élménynek a hatására festette meg hazatérése után Párizsban Algíri nők lakásukban című festményét, amelyet az 1834-es párizsi Szalonban mutatott be. Lajos Fülöp azonnal meg is vásárolta a királyi gyűjtemény számára. Renoir pedig úgy nyilatkozott: „ez a legszebb kép a világon”. A téma annyira fogva tartotta, hogy tizenöt év múlva újra megfestette (Algíri asszonyok otthonukban). Ezt a második képet, amely több nemzedék festőire hatott, az 1849-es Szalonban mutatta be. Mintha Delacroix nagyon vigyázott volna, hogy „rosszul értelmezett kíváncsisággal” meg ne sértse a kép modelljeit: e felkavaró szépségű, rejtélyes aszszonyokat, akik „az” algíri asszony jelképének is felfoghatók. Mintha kivételezett helyzetének tudatában nagyon is megszívlelte volna Fromentin figyelmeztetését: „Távolról kell nézni ezt a népet, ahogy nekik tetszik: a férfiakat közelről, az asszonyokat messziről; a hálószobát és a mecsetet soha.”
Renoir Delacroix után harminc évvel járt Algériában. Kétszer: 1881-ben és 1882-ben, de mindig csak a fővárosban, Algírban és környékén. Az ő Kelet iránti vonzalma is jóval korábbi, műtermében már a hetvenes években dolgozott keleti ruhába öltöztetett modellekkel. Csodálta Delacroix-t, és megfestette tiszteletadásul a maga Algíri asszonyok című képét, majd egy Párizsba emigrált algíri nő, Madame Stora portréját.
A művészettörténészek szerint a nyolcvanas évek az esztétikai útkeresést is jelentik Renoir számára. Megpróbál letérni az impresszionizmus ismerős útjairól, Itáliába, majd Algériába megy. Lenyűgözik a színek és a fények. „Algériában felfedeztem a fehéret. Minden fehér, a burnuszok, a minaretek, az út” – írja egyik levelében. Főként portrékat fest, de elsősorban a fényhatások érdeklik. Nehezen talál modelleket, sok a festő, és az algíri asszonyok különben sem mutatkoznak szívesen idegenek előtt. Második alkalommal feleségével együtt tér vissza Algériába, orvosa tanácsára, gyógyulni. Csodálatos portrékat fest erőteljes színekkel, de modelljei valószínűleg most sem helybeliek. Ezért aztán rajzol az utcán: asszonyt gyermekével, öregasszonyokat, és arctanulmányokat készít. Az ő képeiről ismerhetjük meg a legjobban az algériai népességet a maga sokféleségében. Legújítóbb festményén egy arab ünnepet jelenít meg. A fekete ruhás gyarmatosok és a ragyogó színekbe öltözött algériaiak szemkápráztató kavalkádja ez a már-már szimbolista kép, amelyet húsz év múlva Monet vásárolt meg. Az algériai motívum 1910 körül jelenik meg ismét Renoir életművében, de akkor már csak jelzésszerűen, a ruhákon. Az álom véget ért, de egy-egy motívuma még fel-felbukkan.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
