Soha nem volt soha

George Palról, alias Pál Györgyről, be kell vallanom, nemigen hallottam korábban. Egy bostoni filmklubban találkoztam először a nevével, ahol az ötvenes évek amerikai sci-fijeit vetítették. Itt láttam 1955-ben bemutatott filmjét, A világűr meghódítását is.
Pedig George Pal, aki a hidegháború legkeményebb évei alatt szinte egyedüliként vállalkozott úgynevezett A kategóriás, tehát nem azonnal a kukába kerülő tudományos-fantasztikus film elkészítésére, bizony, érdemes arra, hogy ezeken az oldalakon megemlékezzünk róla.
Cegléden született 1908-ban, és először a Hunnia Filmgyárnál próbált szerencsét, ahol az építész végzettségű szakembert adminisztrációs hiba folytán osztották be rajzolói munkakörbe. A munkával nem járt fizetség, ezért felesége unszolására Berlinbe települt a házaspár, ahol az UFA stúdiónál végzett hasonló munkát, immár fizetés ellenében. Később Párizs, Prága, a hollandiai Einhover következett, majd a háború elől a Pál házaspár Amerikába távozott. Itt Hollywoodban gyorsan ívelt felfelé a reklámfilmjeivel akkor már ismertségre szert tett animációs szakember pályafutása.
A világűr meghódítása a magyar producer egyik legnagyobb szabású vállalkozása. Talán épp ezért nem is sikerült tökéletesre az alkotás. Eredetileg ugyanis Pal az egész Naprendszer meghódításáról szeretett volna filmet készíteni, ám a pénz időközben elfogyott, így csupán egy Mars-expedíció forgatására futotta.
Mégis, szinte kortörténeti dokumentum, hogyan képzelték el Pal és munkatársai a Naprendszer meghódítását az űrkorszak hajnalán. A film egyik szakértője, Werner von Braun a harmadik birodalom, később pedig az Egyesült Államok rakétaprogramjának vezetője volt. Ekkor még nem repült ember a világűrben, mégis olyan, ma már szinte hétköznapinak tűnő technológiai megoldásokat mutat be, mint amilyen például a túlnyomásos űrruha, a szkafander, a Föld körüli pályára állított nemzetközi űrállomás vagy az űrhajósoknak készített speciális élelmiszerek.
A másik különlegességet az akkor a témakörben legjobbnak számító Chesley Bonestell „űrgrafikus” munkái adják. A művész tablóiból megalkotott háttérképek előtt zajlik a korabeli nézőközönséget elkápráztatni szándékozó űrjelenetek többsége: a Földről fellőtt és az űrállomás felé tartó rakétát hosszasan kíséri a kamera; az állomás mellett dokkoló hajóból speciális járműveken szállítja át az űrruhás személyzet az utánpótlást a saját tengelye körül forgó űrbázisra; az állomáson elhunyt társuktól az asztronauták a koporsót a világűrbe kilőve búcsúznak el. (Ez utóbbi jelenet olyan jól sikerült, hogy később megannyi sci-fi filmben találkozhattunk különféle változataival.)
A bátor vízió erejét sajnos jelentősen mérsékeli az igen gyenge és bosszantóan melodramatikus cselekmény: a Marsra utazó nemzetközi csapat, amely csak az utolsó pillanatban tudja meg, hogy nem a Holdra szól küldetése, bárgyú párbeszédekkel próbálja meg kitölteni az üres időt az egyes látványosságok között. (A japán asztronauta például azt fejtegeti, hogy amennyiben országának elegendő nyersanyag állt volna rendelkezésére, ahogy az most, az űrkorszakban már valóság lehet, nem indított volna háborút a második világégés során újabb területek elfoglalására.) Amikor pedig a Mars-expedíció kapitánya megőrül, mert útközben eszébe jut, a Jóisten talán mégsem szeretné, ha a felfedezők túl meszszire merészkednének, az már a nevetségesség határát súrolja. A film természetesen happy enddel végződik: a megőrült kapitány által megrongált berendezés dacára, az emberi leleményesség és némi deus ex machina következményeként a felfedezőknek sikerül visszatérniük rakétájukkal a Földre.
A felejthető cselekmény ellenére Pal nagyszerűen ráérzett a kor rendkívüli optimizmusára és az ötvenes évek amerikai dinamizmusára.
– Ezek a filmek amerikaiak – jelentette ki David Aguilar, a filmklubot szervező bostoni Harvard egyetem professzora, amikor az előadás előtt vele beszélgettem. – Egy olyan korból, amelyben a határ a csillagos ég, amelyben minden megtörténhet, és soha nem volt soha.
Tréfásan hozzátette: ezek a filmek mai szóhasználattal élve politikailag igencsak inkorrektek. Olyan világot tárnak elénk, amelyben a férfi szereplők mindig dominánsak, a nőknek csupán a családi tűzhely marad, a hadsereg pedig, szemben az egyéni kezdeményezéseket bátran végrehajtó hősökkel, mindig ineffektív.
Ám ugyanezeknek a ma már sokszor bárgyúnak ható filmeknek, amelyeknek a legjobbjait az ötvenes–hatvanas években George Pal, a Hunnia Filmgyár egykor ingyen dolgozó grafikusa álmodta vászonra, rendkívüli hatásuk volt annak idején.
– No, mit gondol, mit nézett George Lucas és Steven Spielberg kisgyerekként? – teszi fel sokat sejtetően a kérdést Aguilar.