Szatócs házába, volt közértbe költözik a miniszter

Ez a kormány nagy csuda. Egyik lakásügyüket épp csak kialussza az ember, máris itt a másik. Legújabban az ifjú kormányszóvivő költözik. Ahelyett, hogy tánc- és illemtanórákra spórolna, luxuslakást vesz fenn a hegyen, s köddel fedi el a vétel részleteit. Nem elég a hátszél, amit a belügyér papa fújt, hogy újságíró legyen, most is mozgósítani kell a kapcsolati tőkét, hadd lakjon ez a szegény fiú valahol.
Kíváncsi volnék, mire jutott volna Gál J. Zoltán, ha más családba születik.
Ezzel együtt úgy gondoltam, megnézem én azt a tegnapi házat. A Juhász Ferenc-félét, amit 142 millióról 95-re alkudott le honvédelmünk minisztere. Kisétáltam a Lejtő útra. Hát, mit mondjak… Vehetett volna csinosabbat is, ha már ekkora költségbe verte magát. Magyar Bálinté például jobban megéri. Az legalább mutatós. Meg ha már az ember lakásbotrányba keveredik, ne mondják rá a végén: no, ez meg miniszter létére egy szatócs házába költözött.
Mert Juhász Ferenc odaköltözött.
Korpáséké volt valamikor, de a miniszter úr pártjának elődje – nem az MSZMP, hanem a kettővel korábbi, mely még kiírta cégtáblájára, hogy kommunistákat tömörít – államosította. Utána közért lett, Berendék vezették, s ahol ma a nappali van, ott valószínűleg oldalszalonnák és gyulai kolbászok lógtak le a kampóról.
Nem tudom, elmondta-e valaki a miniszter úrnak, hogy a falakat, mielőtt megjelentek az államosítók, képek borították. Edvi Illés Aladár festményei. A halk szavú mester itt lakott a Fürj utcában, és negyvenöt után, mikor sanyarú idők jártak, képekkel fizetett a kenyérért, a tejért. Egyébként nem ártana, ha a miniszter úr vagy kedves felesége belenézne egy művészettörténetbe, s kikeresné az E betűnél, ki volt, és mit festett Aladár bácsi.
Azért javasolom a dolgot, mert a Lejtő út meg a Fürj vagy a Vércse utca nem olyan környék, ahol bizonyos ismeretek nélkül szalonképes lehet az ember. Szellemi szalonokra gondolok, olyan háztartásokra, ahol nem az minősít, hogy hányféle konyak van az asztalon, hanem az, hogy mennyi a könyv a polcokon. Errefelé nem a „jó falusi konyhát szeretik”, és nem a számítógéppel kártyáznak, hogy elüssék az időt, mint a miniszter úr teszi a Best magazin szerint.
Ja, hogy még nem mondtam, ez miféle környék?
Ez egy jobbféle környék, miniszter úr.
Emiatt tartok tőle, hogy a múlt némely emléke zavarni fogja majd. Mert, hogy mást ne mondjak, errefelé lakott Papp-Váry Elemérné. Nem tudja, ki az? Sejtettem. Nos, a hölgy írta a Magyar Hiszekegyet, ha ez mond valamit egy nyírségi KISZ-titkárnak. Az utcát is róla nevezték el, de aztán jöttek a kommunisták, leverték a régi táblát, s lett belőle Koszta József utca.
Ha Papp-Várynét nem ismeri, mondok közelebbit: Benedek Istvánt… Ha ő nem, a nagyapja bizonnyal ismerős. Benedek Elek meséit majd’ minden gyerek ágyánál olvasgatták az anyák, ön miért maradt volna ki? A Vércse utcai házat a mesemondó fia, Marcell vásárolta. Író volt, műfordító, egyetemi tanár, emellett a legrangosabb szabadkőműves páholy nagymestere. Ez utóbbit természetesen betiltották. Igen, a kommunisták. Fia, István orvosként végzett, tanított egyetemen, volt elmeintézeti igazgató, ötvenhétben internált Kistarcsán, szóval leírta azt a pályát, amit csaknem minden eredeti gondolkodóval végigjárattak az elődpárt emberei.
A házban ma az özvegyet találni és az elképesztő könyvgyűjteményt. Az Akadémiának nem kell. Bezzeg kellett Lukácsé, pedig ha Thomas Mann nem szerepelteti a Varázshegyben, és nem tuszkolják fel arra a buszra, ami Nagy Imrét vitte a jugoszláv követségről Sinaiába, ma csak úgy emlegetnék, mint a kommün egyik népbiztosát, aki filosz létére lelőtt néhány ártatlan embert.
Átellenben Fehér Dezső lakik, az állatorvos. Ő volt a Lóverseny Vállalat utolsó igazgatója, aki még igazgatott. Családja egyike a negyvennek, akik a dunántúli Zombáról az Alföldre menekültek az ellenreformáció elől. Semmijük se volt, csak evangélikus hitük meg a szorgalmuk. Ebből lett Orosháza, mely előttük puszta volt.
Hogy a városalapítók hite később is hajtóerő maradt, jelzi, hogy Fehér doktor a windsori kastélyban vacsoravendégként az angol királynő jobbján foglalhatott helyet, hogy találkozott s remekül eldiskurált Giscard d’Estaing francia elnökkel, Prince Karim Aga Khannal. Ugyan a mi honvédelmünk minisztere, a szatócsház lakója mikor keveredik hasonló társalgásokba, és
tud-e ahhoz angolul, németül, és tud-e egyebül, ami természetesen nem nyelvtudás…
Azért a kérdés, mert aki ilyen tartásra és tudásra negyvenöt előtt tett szert, arra rossz sors várt. Például kitelepítették, mint Morvai Pált a Fürj utcából, mert elkövette azt a könnyelműséget, hogy a két háború között kormányfőtanácsos lett. Ilyesmit nem hagytak büntetlenül. Főleg akkor nem, ha az illető csinos villában lakott. Jöttek a kommunisták – újra csak ők –, és kipakolták a felvidéki családot. A két gyerek, Éva és Béla, mielőtt elindult volna velük a teherautó a Hortobágyra, végigjárta a környék házait, és szétosztotta társai közt játékait.
Jut eszembe, ha ilyen szépen kistafírozták a moziipart, egy kormányülés után megkérdezhetné Hiller kollégáját, nem adna-e kevés pénzt olyan filmre, mely egy kitelepített család szenvedéseiről szól. Már mindenkinek a szenvedéseiről forgattak filmdrámát felénk, világ-, Európa- és magyar bajnok művészek adtak bele apait, anyait – csak a hortobágyiakról nem nagyon akar készülni, legfeljebb dokumentum.
No, de folytatom, hátha hasznát veszi a helyismertetőnek a honvédelmi tárca becsvágyó minisztere, aki, ha jól emlékszem, pártelnök is akart lenni. Pártelnök erre még nem lakott, olyan viszont igen, aki pártelnökről festett portrét. Rákosi Mátyásról, természetesen. Szerdán mutattak portréfilmet a bölcs vezérről, s ebben idézték, mit mondott neki a kisgazda Kovács Béla a koalíciós idők kezdetén: „Te, Matyi, neked nincs semmi nyakad. Hová fogjuk majd tekerni az akasztófa kötelét?”
A pompás humorúnak mondott Rákosi állítólag ezért a kérdésért vitette el a parlamentből ’47-ben az oroszokkal Kovács Bélát. Ezért aztán kicsit aggódom, milyen következményekkel járhat, amit most írok. Ma még koalíciós világ van, de ki tudja, mi lesz holnap, ha így haladunk.
A festőt egyébként Csáky-Maronyák Józsefnek hívták, nemrég halt meg kilencvenéves korában, és épp fél százada rendelték ötödmagával az Akadémia utcai pártközpontba, hogy megörökítsék a népvezért. Ott derült ki, Kovács Béla milyen jó megfigyelő: Rákosinak tényleg nem volt semmi nyaka.
A szobrászok azt hitték, ha meglátja az egypártos bírálóbizottság, mit nyomkodtak ki agyagból, egyenesen a vesztőhelyre viszik őket. Kisfaludy Stróbl, az ünnepelt művész merő víz volt, hol elsápadt, hol vörös lett; Pátzay, a másik mester próbálta háj nélkül megmintázni a nyakat, ekkor Rákosiból karikatúra lett – mindig hallgatott, ha erről kérdezték utóbb. Végül az ifjú portréfestő, Csáky-Maronyák József munkájára böktek a szakértők, az ő Rákosi-képe lett attól fogva „hivatalos”. Kossuth-díjat kapott érte, és beköltözhetett az Edvi Illés-villába.
Míg el nem felejtem, az Illés bácsiék kertje fölött volt egy teniszpálya is, de aztán jöttek, igen, a kommunisták, s a pálya sorsa ugyanaz lett, mint Korpásék boltjáé: elvették, tönkrement, végül beépítették.
Pedig meghagyhattak volna egyet és mást.
Milyen szép neve volt például a nyári vendéglőnek a Sirály és Fürj utca sarkán, melyhez kuglizó is tartozott: „A gyenge rózsához.” Mi lett az ilyen nevekből, miután megjelentek az említett párt tagjai? 312. számú italbolt. Vagy Vörös Hajnal Borozó, melyet még saját szememmel láttam a Nagykunságban. „A gyenge rózsához” Irimiáséké volt, eltűntek a környékről, ki tudja, mi lett velük.
Moskovszkyék házát négy Kelemen lány, az első magyar színigazgató unokái építették. Természetesen ott is jártak oroszok. S nemcsak oroszok: orosz lovak is, a nagyszobába öt, a kisebbikbe három volt bekötve, s ha esett, még évtizedekig érezni lehetett odabenn a lóhúgy csípős szagát. Ebből a házból került ki az a sok apró gyönyörűség, amire múzeumot építettek Székesfehérváron: a babamúzeumot, mert itt csaknem mindenkinek volt valamije, amivel hozzá tudott járulni az országépítéshez. Egyik a fejében tartotta, a másik a polcán, harmadik a műtermében, s ehhez adódott még a tisztesség, ami nélkül nincs hitele semminek, bármekkora tehetséggel jár párban.
A bekvártélyozott oroszokat egyébként csak Moskovszkyék nem szidták. Valószínűleg azért, mert parancsnokuk, Ahmedov kapitány nem orosz volt, hanem azeri, emellett mozlim és tökéletes úriember. Mivel mozlim kommunistáról még nem hallottam, arra kell gondolnom, hogy a mozlim ember jobb a kommunistánál, ergo a százötven éves török világ elviselhetőbb lehetett, mint a bolsevikoké, pedig az utóbbi csak harmadannyi ideig tartott.
Persze amíg teljesen „lecsurog”, eltelik néhány év, és gazdát cserél jobb helyeken egy-egy villa százmillióért, hogy beleköltözzenek őszbe forduló ifjú kommunisták, bizonyítva, hogy lám, a nyírségi KISZ-bizottság laposából is fel lehet jutni a Lejtő út magasába, csak a pártot és az eszközöket válassza meg jól az ember.
Mi is ebben a választásban bízunk. Meg abban, hogy változnak az idők, és semmi nem tart örökké. S amiként Csáky-Maronyák utolsó portréja a szombathelyi megyés püspökről készült, a miniszter házából is lehet egy napon újra szatócsbolt.