Valaha a Kárpát-medencében az eurázsiai hód természetes ellensége volt a farkas és a hiúz. Utóbb programokat dolgoztak ki mindhármuk hazai jelenlétének hosszú távú biztosítására. Országunk vizes élőhelyein már csak pár száz hód él, és alig tucatnyi farkas, hiúz barangol az Északi-középhegységben.
Az élőhelyek megfogyatkozásakor és a veszélyeztető tényezők erősödésekor már az ilyen kis populációknak, tehát a faj újbóli megjelenésének vagy egyszerűen megmaradásának, szerény létszámgyarapodásának is örülni kell. Vannak fajok, amelyek helyzete a térség más pontjain még ennél is rosszabb. Ezért lehetünk például még mindig közép-európai „túzoknagyhatalom” a mi 1200 túzokunkkal, noha egy évszázada ennek tízszerese ékesítette a magyar rónát.
Egy természetvédelmi biológiával foglalkozó szakember, Bajomi Bálint segít ezt az ökológiai problémát tér- és időbeli távlatba helyezni.
– A földtörténet hatodik nagy kihalási periódusát éljük – jegyzi meg. – Ha így folytatódik, fél évszázadon belül a Föld fajainak legalább negyede kipusztulhat.
S hogy ez milyen feladatokat jelöl ki az alkalmazott tudományágnak? Bajomi tájékoztatása szerint a természetvédelmi biológia azt vizsgálja, hogy az emberi tevékenység milyen hatást gyakorol a fajok populációira, ezek társulásaira és magasabb szerveződési szintekre. Valamint olyan gyakorlati módszereket dolgoz ki, amelyekkel megakadályozható az eredeti biológiai sokféleség csökkenése, megoldható a veszélyeztetett fajok viszszaillesztése jól működő társulásokba.
Nálunk is számos program fut természetvédelmi szakemberek közreműködésével az élővilág lehetőség szerinti helyreállítására.
Ezek közül az emlős- és madárfajokra vonatkozók a leglátványosabbak. Bajomi Bálint osztályozza a programokat. Egy részük a hazánkból teljesen kipusztult fajok visszahonosításáért született. Például a kék csőrű récét, siketfajdot, eurázsiai hódot vagy az eurázsiai vadlovat igyekeznek visszatelepíteni egykori elterjedési helyükre. Sajnos a 80-as években zajlott program a kék csőrű réce megmentésére nem volt eredményes. Az eurázsiai vadló egyetlen, még létező alfaja pedig, a przewalski ló a tudósok egy része szerint sosem élt a Kárpát-medencében – bár ettől még meg lehet bízni a hortobágyi gyepek „karbantartásával”…
Van olyan program, amikor a veszélyeztetett állat megmaradt hazai állományából telepítenek át egyedeket az egyik elterjedési területről a másikra. Tavaly például így kerültek egy Pakshoz közeli természetvédelmi területre azok az ürgék, melyek sorsa különben megpecsételődött volna, mert eredeti otthonukat, a Pécs melletti repülőtér füves kifutóját később száz méter széles sávban lebetonozták…
Megint másfajta feladatkör, mikor megmaradt hazai populációból fogságban nevelt-szaporított állományt hoznak létre, hogy aztán ezekkel az egyedekkel támogassák a faj szabadon élő népességét. Erről szól a rákosi vipera- vagy éppen a túzokprogram. Bajomi Bálint hangsúlyozza, az állományerősítés vagy visszatelepítés vad példányokkal általában több eredménnyel kecsegtet, mint fogságban szaporítottakkal, már csak azért is, mert utóbbi esetben a „visszavadítás” problematikus feladat.
De vajon nem innen érthető meg, hogy míg a hód – külföldön befogott egyedekkel való – újrahonosítása a legsikeresebb kísérlet, addig mondjuk a fülöpházai szaporítótelepnek nem sikerült a kék csőrű réce „visszamagyarosítása”? A természetvédelmi biológus ezt az indokot önmagában nem tartja elégségesnek. E szikes tavakat és tengerparti lagúnákat kedvelő madár szemében a Kárpát-medence régen is inkább csak peremvidék volt. Elterjedési területének súlypontja Közép-Ázsia. Bár a szaporítótelepről kibocsátott madaraknak rendre nyomuk veszett, a kék csőrű récével kapcsolatos kísérlet, melyet a Magyar Madártani Egyesület végzett 1982–92 között, Bajomi szerint nem volt hiábavaló. Például azzal a tapasztalattal járt, hogy a visszatelepítési programokat tudományos megalapozottsággal kell előkészíteni, megtervezni.
– Minden más feladat csak azután következhet – vallja a biológus –, hogy fölmértük a faj igényeit, az egykori kipusztulás okait és azt, van-e elegendő és megfelelő élőhely. Szikes tavakból például rendkívül lecsökkent a hazai kínálat; amelyek pedig megmaradtak, hajlamosak a kiszáradásra.
Azon a tájon, amelyet Puskás János természetvédelmi őrkerület-vezető társaságában keresek fel, éppenséggel nem sziksósak a vizek. Az élővilág számára igazi vízi paradicsom a Bükki Nemzeti Park kesznyéteni tájvédelmi körzete. Itt, Tiszalúc és Tiszadob környékén ír le sok S kanyart a Holt-Tisza-ág, de az élő – a XIX. századi szabályozás utáni – Tisza is erre halad, no meg a Takta, a Sajó, az Imérháti-főcsatorna.
Tavaly ősszel 15, az idén 20 eurázsiai hódot engedtek szabadon a környéken. A WWF Magyarország szerezte be a példányokat Németországból, ahol már sok évtizede „köszöni, jól van” ez az egykor prémjéért, húsáért és a hódzacskó pézsmaillatú váladékáért halálra vadászott faj. Ott azóta túl is szaporodott, itt viszont szükség van rá a régi ökológiai szereposztás megvalósításához. A hód másfél évszázada pusztult ki hazánkból.
Lépkedünk a Holt-Tisza ártéri erdejében, persze tudható, szemtől szembe egy hóddal se fogunk találkozni. Ahhoz túl óvatos e harminckilós rágcsáló: éjjel duhajkodik. Fák törzsét rágja át, hogy kidöntve hozzáférjen a zsengébb gallyakhoz. Ezeket vagy mindjárt megeszi, vagy élelemraktárként hordja össze közvetlenül a parton. Mivel télen eltűnnek a lágy szárú vízinövények, csak ez marad. Időnként hódvárat is épít, hogy jobban rejtse partfalba vájt kotorékát, vele saját és kölykei mozgását. Ennek az odúnak a bejárata rendes esetben víz alatt van. Ha a vízszint a bejárat alá süllyed, a patak mellett élő hód gallyakból, kövekből és iszapból gátat is emel, hogy a partfali bejáratot ismét hullám fedje. Ezt persze nem lehet széles folyóholtágon kivitelezni.
Jártunkban a természetvédelmi őr megjegyzi, az idei nagy csapadékhiány miatt a Holt-Tisza egy méterrel sekélyebb, mint máskor. Akkor hát van esélyünk az üreg megpillantására. Azazhogy volna – mert hát bozótos a partszegély, két-három méteres a partfal…
– Csónakból persze más volna a helyzet – mondja Puskás János –, csakhogy befagyott a víz… De oda nézzen, arra a gallykupacra! Ez a téli éléskamrája. Talán éppen ez rejti most a bejáratát…
Az ártéri fák, cserjék között egy ékszerűen körberágott derekú tölgy; a rágás fölött kidöntve. Legalább tizenöt centiméter az átmérője.
– Csak nagyon messziről emlékeztet az illegális fakitermelők műveire, mert más a fűrész nyoma és más a hódé – fűzi hozzá Puskás. – A fatolvajok zavarják a hód újbóli megtelepedését, a közvetlen életveszélyt viszont a tanyai kutyák meg az orvhalászok jelentik! A varsából ki nem gabalyodik a hód. Sajnos tavaly már volt egy ilyen fulladásos eset… Tizenöt percnél tovább ez se bírja a víz alatt.
Száz méterrel arrébb a befagyott vízen orvhalászok karóit mutathatja meg a természetvédelmi őr. De rábukkanunk a további hódnyomokra is: az állat által koptatott ösvényre, máshol pedig – tömegével – öt centiméter átmérőjű nyárfa- és fűznövendékek csonkjaira, lerágott tuskó- és gyökérsarjakra.
– Itt csak pár milliméteresek a fognyomok; ez arra utalhat, hogy szaporulat is van már – bizakodik kísérőm.
Igen, a programról akkor lehet mondani, hogy révbe ért, ha önfenntartó populáció válik az idetelepített egyedek utódaiból. Az itteni horgászegyesületen nem fog múlni, lassan mindenki megérti, hogy a hód, ellentétben a vidrával, növényevő, tehát nem fogja ki előlük a halakat…
A hazai hód-visszatelepítést szervező WWF Magyarország a nemzeti parkok természetvédelmi őreitől nyer adatokat a későbbi fejleményekről. A rágásnyomok előfordulási helyeitől a becsült egyedszámig minden érdekli a rangos nemzetközi természetvédelmi szervezetet. Bera Mártától, a WWF programvezetőjétől úgy értesülök, a legtöbb hód a Szigetközben és Gemencen van. Gemenc az első – 1996-os – telepítés színhelye. A Duna térségébe később is szeretnének még hódokat juttatni, de jelenleg a Tisza van soron. Az első telepítési fázisban a Felső-Tisza, utóbb a Közép-Tisza kapott vissza ősi lakóiból, de az alsó szakaszok sem fognak kimaradni. A szigetközi hódállomány érdekessége, hogy – szemben a hansági populációval – az nem telepítés, hanem az ausztriai szaporulat bevándorlásának következménye. Emberkéznek annyiban van ehhez köze, hogy az osztrákok hazájukba 1976-tól telepítették vissza ezt a korábban onnan is kihalt emlősfajt.
– Nemrégen legfeljebb 120 példányra becsültük a teljes magyarországi állományt, most már tudjuk, hogy 400 körüli a reális szám – újságolja Bera Márta. Azzal indokolja a különbséget, hogy az idei országos, egyidejű (szinkron) egyedszámlálás során megbízottjaik olyan területeket is átvizsgálhattak – a többévi aszály okozta vízszintcsökkenés jóvoltából –, melyeket korábban meg sem tudtak közelíteni.
A túzokügy hagyományosan az állami természetvédelem és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) asztala. Mivel e nagy testű, rovar- és növényevő, díszes tollazatú madárfaj Magyarországról sosem halt ki, itt az állományerősítés a célja a ’87-től létező MME-túzokprogramnak.
Halmos Gergő természetvédelmi igazgató rávilágít arra, hogy a túzok léte nemzetközi viszonylatban is fokozottan veszélyeztetett. Ázsiáról nincs adat, Európában már csak 26–28 ezer példány fészkel. Az összefüggő elterjedési terület réges-rég széttöredezett. Spanyolországban van a legnagyobb állomány: ez csaknem 19 ezer példányból áll. Nálunk 1150–1200-ra tehető a számuk, pedig még harminc éve is 3000–3500-at számláltak. Az állomány általában télen is itt marad, de azt még a madártani egyesület sem tudja biztosan, hogy egy éve – tekintettel az akkori hidegekre – hol telelt át a magyar túzokok egy része. (Talán Albániában.)
A vadászati tilalom alá eső madarat az intenzív mezőgazdaság fenyegeti leginkább Halmos Gergő szerint. Például azért, mert gépi kaszálással, aratással nehezebb a fészekaljakat észrevenni, ráadásul a vegyszerezett monokultúra még szegélyeiben sem tűri meg a növényvilág változatosságát. Sem az élőhelyzavarás, sem az élőhelyvesztés folyamata nem zárult le; a túzok számára előnyös kultúrákat – a repcét és a lucernát – napraforgó- és kukoricatáblák váltják föl. Egyre-másra tűnnek el a pusztai dürgőhelyek is, noha e faj ragaszkodna megszokott élettereihez.
Az MME mint a BirdLife International madárvédő világszervezet partnere a nemzetközi szervezet stratégiájának megfelelően ma már nemcsak azért küzd (főleg helyi felvilágosító munkával), hogy a földhasználók védzónát hagyjanak a túzok költőhelyei körül, hanem azért is, hogy Magyarországon is kialakuljon a „környezetileg érzékeny területek hálózata”, az unió agrár-környezetvédelmi támogatási rendszeréhez forrasztva.
Bár a magyar túzokállomány nem nő, az utóbbi hat-hét év óta nem is csökken. Nincs abban túlzás, hogy a Körös–Maros Nemzeti Park jó hírű dévaványai túzoktelepének is része lehet ebben. E keltető-nevelő állomásra kerülnek azok a megtalált, bejelentett és mentés céljából akár más nemzeti parkok területéről is elszállított fészekaljak, melyek természetes kiköltésére nem lett volna esély – például mert az elriasztott tojó nem tért vissza a tojásokhoz.
A mentőmunka nem ér véget a gépi keltetéssel. A túzokutódokat legalább három-négy hónaposan lehet csak szabadon engedni. A dévaványai telep egyre inkább törekszik az úgynevezett repatriáció korszerű előkészítésére. Ha a fogságban nevelt madarak természetbe való visszajuttatását nem előzi meg „visszavadításuk” és térségi szintű ragadozógyérítés, a későbbi túlélést legfeljebb tízszázalékosra lehet becsülni. A tapasztalatlan túzokfiókák a fő zsákmányszedő, a róka elől nem tudnak kellő gyorsasággal elmenekülni. (Ezt a készséget a vad fióka – anyjával nevelkedve – könnyedén elsajátította.)
Széll Antal természetvédelmi kerületvezető, a dévaványai túzoktelep szakembere elmagyarázza, hogy ma a szabadon bocsátást két átmeneti fázis előzi meg. A telep központjából a növendék madarak először olyan egyhektáros területre kerülnek, amely már a vad környezetre emlékeztet. Itt a takarmányváltás miatt maguknak kell megtalálniuk természetes táplálékukat. Annak érdekében, hogy fölismerjék fő ellenségüket, a telep dolgozói többször is pórázon tartott rókákkal vagy vörös kutyákkal riasztják meg őket. Így tanulja meg az árva madár a helyes menekülő magatartást. A szabadtéri életre felkészítés második színhelye egy alkalmilag elkerített, de már több száz hektáros terület. Ezen a földön minden jelen van, ami a kerítésen túl, de az esetleges veszély még mindig csak mérsékelten jelentkezhet. Mielőtt ugyanis idehozzák az ember nevelte madarakat, gyérítik a terület rókaállományát.
– A tanulási folyamat nem fejeződhet be a repatriációval – magyarázza Széll Antal –, ezért az októberi kitelepítés helyének megválasztásánál az a legfontosabb szempont, hogy legyen a közelben vad csapat. Ha oda beilleszkedhetnek, a csapat rendkívüli figyelme, gondos területválasztó képessége elősegíti a félvad példányok boldogulását is.
Talán a farkasok, hiúzok hazai jelenléte hozza leginkább mozgásba képzeletünket. E nagyragadozók újbóli megjelenése nem mesterséges folyamat. Átszivárognak a magyar–szlovák határon. E Nyugat-Európából szinte teljesen kipusztult fajok Magyarországon csak a dél-szlovákiai térség felől nyerhetnek utánpótlást. Egyedül az ottani pár száz egyed élettere érintkezik közvetlenül a magyarországi megtelepedésre alkalmas területtel.
Szabó Ádám vadgazdálkodási szakmérnök nem él szokványos életet. Nap mint nap az erdőket járva rendszeresen „üvölt”, és ha a farkasok jelenlétüket elárulva visszaüvöltenek, rádiótelefonon felhívja feleségét, hogy ő is hallhassa… Családostul lakik a rengeteg mélyén, hogy az Északi-középhegységben, főleg az Aggteleki-karsztban élő farkasokat és hiúzokat a helyszínen kutathassa.
Aggteleki-karszt helyett Gömör-Tolnai-karsztot is lehetne írni: Szabó a magyar–szlovák határ sávjában lakik, és bár a határ túloldalát ma úgy nevezik, Szlovák-karszt, ettől még összefüggő tájegységről van szó. A szlovákiai farkas- és hiúzpopuláció déli pereme „átnyúlik” a magyar határon.
A helyszíni monitorozásnak s a hozzá kapcsolódó tudományos munkának megnyugtató anyagi háttere van. A gödöllői Szent István Egyetem vadbiológiai és vadgazdálkodási tanszéke – amelynek Szabó Ádám is munkatársa – büszkélkedhet azzal, hogy első magyarországi nyertese az európai uniós LIFE Nature-pályázatnak. A program 2001-től 2006-ig tart, célja a visszatelepülő nagyragadozók hosszú távú védelmének megalapozása.
Szabó mindennap kajtatja a nyomokat. Ezenkívül – évente hatszor, azonos időben – az illetékes nemzeti parkok természetvédelmi őrei bejárják „monitoros útvonalaikat”, hogy farkas, illetve hiúz jelenlétére utaló lábnyomot, ürüléket, szőrszálakat vagy prédát találjanak. Szabó ezeknek az őshonos nagyragadozóknak szakavatott ismerőjeként ellenőrzi az eredményt. Fontos, hogy a nyomokat ne tévesszék össze például a kóbor kutyáéval.
Az orvvadászok egyébként szívesen hivatkoznak arra, ha farkast ejtettek el, hogy kóbor kutyának nézték. Szabó Ádám rámutat a fő különbségekre. A farkaslábnyom abban tér el a kutyáétól, hogy az utóbbi négy lábujjának nyoma szinte kör alakba foglalható, a farkasé viszont oválisba. A farkas fülei háromszög alakúak, sosem konyulnak, hosszú, „pipaszár” lábakon áll, a nyak vastag, a hát mindig egyenes, ellentétben a német juhászéval, amely mindig a fara felé „csapott”. Csak a kutyafarok lehet zászlós, a farkasé egyenletesen vastag, és soha nem ér le a bokaízületig, szakszóval a csánkig. Míg a kutya rendszertelenül tépkedi a húst prédájából, a farkas az oldalán fekvő prédaállatot a hasánál kezdi ki, és először a lágy részeket, majd a húst, aztán a csontokat fogyasztja el.
A füle hegyén szőrpamacsot viselő hiúz alighanem „finnyásabb”, mint nagyragadozótársa: a belső szervekkel nem törődik, csak izmokat, lapocka- vagy combhúst fogyaszt a zsákmányából. A préda bőrén, a hátsó comb tájékán mindig ott a hiúzkarom nyoma. A magányos, nem falkában élő hiúz, szemben a farkassal, kifejlett szarvas és vaddisznó leterítésével már nem próbálkozik. Beéri az őzzel, muflonnal.
– Találkozott már farkassal vagy hiúzzal? – szegezem Szabó Ádámnak a kérdést.
– Igen, mindkettővel. Igaz, hiúzt csak egyszer láttam. Egy téli nyomozás során, ahogy az ilyenkor lenni szokott, lehorgasztott fejjel haladtam. Egyszer mégis fölpillantottam, és megláttam, hogy ott ül előttem egy sziklán, és engem néz… A hiúznak kitűnő a hallása, tudhatta, hogy érkezem, de talán arra számított, hogy észrevétlen marad a számomra. Végül csak megzavartam a téli napozását… Szinte kelletlenül távozott, pedig félénk és emberkerülő hírében áll. Ahogyan a farkas is… Egyszer csaknem átment előttem az úton – kotorékához tartott volna –, de az út közepéről gyorsan visszafordult…
Jó néhány csapda van kihelyezve az állatok előfordulási helyein, mert a program része, hogy pár farkaspéldányra, elkábítás után, rádiótelemetriás készüléket szereljenek. Úgy pontosabb képet lehetne kapni kóborlásaikról. A csapdákba annyi minden belekerült már, de a várva várt „ordas koma” soha.
Szabó Ádám úgy látja, a vadászok többsége már nem ellenséges a nagyragadozókkal szemben. Vannak, akik kifejezetten rajongói ezeknek az állatoknak, és boldogok, ha megtalálják nyomukat vadászterületükön. Néhány vadász viszont – Szabó tapasztalata szerint – sajnos gyűlöli őket, mondván, semmi szükség rájuk Magyarországon. Ezért lövik ki egy-egy példányukat, vagy azért, mert trófeájukkal, preparátumukkal dicsőséget lehet aratni. De meglehet, hogy az orvvadászoknak olykor megbízóik vannak.
Farkas, illetve hiúz elejtésekor orvvadászatról beszélhetünk, amit a természetvédelmi törvény egyik végrehajtási jogszabálya – a védett, illetve fokozottan védett fajok köréről szóló 13/2001-es rendelet – alátámaszt. A szóban forgó két nagyragadozó is fokozottan védett. A hiúz eszmei értéke 500 ezer forint, a farkasé 250 ezer. Az orvvadászoknak járó természetvédelmi bírság legszelídebb esetben is a példányonkénti eszmei érték fele, amint azt Haáz Évától, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Környezetgazdálkodási Intézetének munkatársától megtudom.
Van olyan jogszabály is, amely – a veszélyeztetett, vadon élő növény- és állatfajok kereskedelmével foglalkozó washingtoni egyezmény szellemében – hatósági engedélyhez köti a védett állatok preparátumainak tartását. Cél: a nyomonkövethetőség, illetve az illegális vadászat és kereskedelem megnehezítése.
A LIFE Nature-rel társuló gödöllői tanszékhez hasonlóan a WWF Magyarországnak is van nagyragadozó-védelmi programja. Ennek fő része a közvélemény formálása, a hiedelmek eloszlatása. November végén, december elején előadásos fórumot szerveztek három magyarországi és két szlovákiai településen. Sátoraljaújhely, Szilvásvárad, Jósvafő, illetve Szkáros és Rozsnyó térségének vadászai, erdészei, állattartói, egyszerű lakosok, társadalmi szervezetek tudhattak meg többet a nagyragadozók védelmének jogi szabályozásáról, a hiúzok, farkasok jelenlétének hasznairól, vándorlási útvonalaik biztosításáról – vagy éppen arról, hogy miként lehet a juhállományok esetleges kárait megelőzni.
– Az Északi-középhegység még elegendő élőhelyet biztosít ahhoz, hogy újra stabil farkas- és hiúzpopuláció alakuljon ki benne – jelenti ki Gadó György Pál, a WWF programvezetője. – Az előadás-sorozat, úgy érzem, sokat tett azért, hogy megváltozzék a fogadtatás.
Erre szerinte azért van szükség, mert még mindig előítélet sújtja ezeket az állatfajokat. Többek között ezért folytattak irtó hadjáratokat a farkasok ellen az elmúlt századokban Európa-szerte. Ezért pusztult ki ez a faj nyugaton, ám Magyarországról – az újabb kutatások szerint – sohasem tűnt el egészen. (Más a helyzet a hiúzzal: 1915 és 1983 között semmilyen adat nem utal jelenlétére.) Pontos számokat senki se tud; valószínű, hogy jelenleg tíznél nem több farkas és még ennél is kevesebb hiúz él az országban. A magyar lakosság egy része most is hajlamos fenevadnak tartani őket, holott az egészséges egyedek félénkek, s ezért teljesen ártalmatlanok az emberre.
Gadó szerint azokat a vadászokat, akik versenytársat látnak e két nagyragadozóban, arról kell meggyőzni, hogy a segítőtársat ismerjék föl bennük. Hiszen a farkas és hiúz a fiatal és gyenge, illetve beteg állatokat teríti le: tehát szelektál, javítva ezzel a vadászható fajok genetikai minőségét. Kimutatták, hogy a farkas jelenléte megelőzi a sertéspestisjárványokat, amelyek mindig vaddisznókon kezdődnek.
A WWF munkatársa úgy vélekedik, hogy a visszatelepülés sikere az erdőgazdaságokon is múlik. Őshonos fajokból álló, elegyes, vegyes korú erdők biztosítására van szükség. A nagy vágásfelületeket az emberekhez hasonlóan a nagyragadozók sem kedvelik.
A szlovákiai ökoszemléletellentmondásainak feloldása is fontos feltétel, hiszen egyedül északi szomszédunk felől érkezhet az utánpótlás. Elég baj, hogy a szomszédos országban télre feloldják a farkas és a hiúz vadászati tilalmát, pedig ott sincs belőlük több pár száz egyednél.
A WWF-irodán végül a föl-fölmerülő Losonc–Kassa autópályatervet hozom szóba, tudván, hogy a természetvédők az útépítési terveket is aggodalommal szokták fogadni. Azzal érvelnek, hogy a nagyragadozóknak kevéssé zavart, nagy, összefüggő területekre van igényük; utak által földarabolt maradvány területekkel nem érik be. A programvezető feleletként elmondja, hogy újabban a szlovákok – állítólag – belátható ideig mégsem akarják sztrádává fejleszteni a Losonc–Kassa közötti útvonalat. Ehhez annyit fűz hozzá, hogy ellenkező esetben a vadállatok számára olyan átjárókat kell biztosítani az autópálya fölött, melyek csaknem egy szintben vannak a környező területtel. Ha e kívánalmat elvetnék az építtetők, a magyarországi farkas- és hiúzutánpótlásnak befellegzett.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
