A közelmúltban megjelent életműalbum tanúsága szerint olyan változatosak a munkái – a görcsös samott-torzóktól a hasábokon át a Nemzeti Színház kariatidáiig –, mintha nem is egy, hanem több Schrammel Imre létezne.
– Középiskolás koromban díszlettervező szerettem volna lenni, aztán mégis ötvösnek tanultam két évig Borsos Miklós mellett – s közben kóstolgattam a keramikusmesterséget. Aztán egy országos pályázat megnyerése után átengedtek kerámia szakra. Utólag mondom: nem választhattam volna jobbat. A fém számomra idegen maradt, mert megmunkálása egyfajta fegyelmezett keménységet kíván, meg aztán nem bírom a szagát.
– Az ötvösség után mindjárt porcelánnal foglalkozott. Nem volt ez túl éles váltás?
– Az európai porcelán az ötvöstrükkök használatával jobban kezelhető, mint a keramikusfogásokkal. Csak a Távol-Keleten létezik porcelánföld, az európai porcelán viszont művi anyag. Főúri asztalok terítékén, az arany- és ezüsttálak közt jelentek meg először a porcelánok. Az 1700-as évek elején egy Böttger nevű patikus, aki aranycsinálónak adta ki magát, jött rá a készítésük titkára, és Erős Ágost egy udvari ötvössel terveztette meg az első tárgyakat. Fehér aranynak is nevezték, aranyozták és aranyozzák mind a mai napig. A porcelán égetés közben kilágyul és deformálódik, viszont ötvösmódszerekkel ezt el tudom kerülni. A herendiek is öntött porcelánnal dolgoznak, amelynek a falvastagsága egy-két milliméter, és belül üres. Ezt úgy kell elkészíteni, hogy megtartsa önmagát a tűzben, miközben puha lesz, mint a napra kitett csokoládényúl.
– A diplomáját ötvenhatban szerezte.
– Úgy gondoltam, majd utána disszidálok, de akkor már nem lehetett. Hollóházára kerültem, az ottani porcelángyár akkor kezdett lábra kapni. Készítettem egy csomó modern tárgyat, mire kirúgtak onnan, mert a tárgyaim nem illettek a szocreál koncepcióba. Ezek után váltottam át a kerámiára. Az ötvenes évek végén határozottan elvált a porcelán és a kerámia útja, akkortól kerámia alatt a népművészeti tárgyakat kellett érteni. Magyarországon a fazekasság a kilencszázhatvan fok körül égetett, úgynevezett alacsony tüzű agyag és az ólmos mázak világa volt, a porcelán égetése pedig nagyon magas hőtartományban történik, ezerháromszáz-ezernégyszáz fok körül.
– Külföldi szakirodalomból merítette az ötleteit?
– Fogalmunk sem lehetett a külföldi szakirodalomról, még a művészettörténetet is szelektálva kaptuk. Főiskolás koromban a könyvtárban egyszer Cézanne-t kerestem, és majdnem fegyelmi lett belőle. Mindenesetre akkor már a porcelán segédanyagait jól ismertem. A porcelánt samott-tokban égetik, így kímélik meg a nyílt láng okozta szennyeződéstől. Ezzel a toksamottal kezdtem dolgozni. Mintázni nem lehet, viszont a tűzben mindent kibír. A fazekastechnológia nyomvonalán haladó kollégák megmaradtak a kilencszázhatvanas hőtartományban, én pedig mérnök barátaim segítségével bejutottam a hátsó kapukon gyárakba, ahol megengedték, hogy a kemencék holttereiben kiégessem az őrültségeimet. Egy magas tűzön égetett kerámiára rácsapódik a fahamu és a homok, megolvad, és sötétes színű, érdes bevonatot képez. Amíg közönséges agyagból a legfinomabb szobrot is meg tudom csinálni, addig ez durva, omlik, be kell döngölni valami üregbe és várni, míg megkeményszik. A keramikusok a munkáikat bemázolják valami színes bevonattal. Én egyszerre megkapom a végeredményt, nem kozmetikázok.
– Milyen volt a fogadtatás?
– A kritika és a szakma is elmarasztalt. Az első önálló kiállításomat be akarták csukni. Volt, aki azt írta a vendégkönyvbe: ha ezt Hruscsov elvtárs látná, kisöpörné! Ma már nevetek rajta, akkor nem nevettem. Tudtam, hogy széllel szemben megyek, de nem igazán értettem, mi bajuk van velem. Miért kéne bekennem a kerámiát, amikor annyi minden van a földben, amit láthatóvá kéne tenni? Elkezdtem figyelni, mi van a lábam alatt. Megnéztem, hogy mi marad egy-egy kiszáradt tócsa alján: a víz föloldja a földet, leülepíti, s amikor elillan belőle, a föld megrepedezik. Több olyan kerámiám van, ami lepényszerű formákban madárcsontvázakat ábrázol; ezeket tulajdonképpen nem én csináltam. Az egyiket az Alföldön, egy kiszáradt szódás tó partján találtam, körbevacakoltam a kezemmel és fölemeltem; amikor megszáradt, kemencébe tettem. Máskor hoztak egy megmérgezett baglyot, amit a Rába-parton egy darab iszapba nyomtam. Egy-egy pocsolyából kiemelt földdarab hatalmas mennyiségű gondolatot hordoz.
– Beszél a föld?
– Beszél, és aki jól kérdez, érthető válaszokat kap. A traktor vagy a markológép nem kérdez. Én sokat kalandoztam a Rába-parton, mert a feleségem odavaló. Ez vad víz, megárad, visszahúzódik, és sok mindent lehet találni utána az iszapban: döglött disznót, ablakkeretet, uszadék fát, rongyokat, újságot, könyvet. Elkezdtem játszani ezzel, összehalmoztam testeket, tárgyakat; a gondolkozás is valahogy így működik. Mennyi bolondságot tanultam, aztán láttam mindenfélét, amik a legváratlanabb pillanatokban torlódnak egymás mellé, mint árvíz után a tárgyak.
– Úgy tűnik, keresetlen, szabálytalan formákkal dolgozik.
– Az emberek mindent szögletesre készítenek. Ilyen a gondolkodásunk is. Érthető, mert a szögletes tárgyakat lehet legjobban definiálni: megmérem a szélességét, magasságát, mélységét, és lehet sorozatban gyártani. A természet viszont nehezen definiálható. A legnehezebben megrajzolható tárgy a krumpli. Ki mondja meg, milyen a formája? Véletlenszerűen alakul ki a földben, duzzadva a kisebb ellenállás felé. Amikor ezt észrevettem, kockákat, hasábokat kezdtem készíteni, olyan szabályszerűen, amennyire csak lehet. Kézzel nem is nyúltam hozzájuk, csak sablonnal. Aztán vagy felrobbantottam őket belülről, vagy beléjük lőttem puskával. És látnom kellett, hogy nincs mese, abban a pillanatban létrejönnek a természeti formák. Az energia azonnal a védekező forma felé rendezi át a dolgokat.
– Védekező forma?
– Amikor a Balaton vízfelülete sima, az a természetes, mert a gravitáció folytán minden üregben sima szeretne lenni a víz. De ha jön egy szél, a víz védekezésül megnöveli a felületét, azaz hullámzani kezd. Amikor egy kő a vízbe kerül, lekopik a széle, aztán a sarka, és létrejön a gömbölyű kavics. Az egysejtű is gömb szeretne lenni, mert ebben a formában a legkisebb a felület és legnagyobb a köbtartalom. Nézze meg, hogy a házak hogyan mennek tönkre: a sarkok, élek tűnnek el először. Az ember is így megy tönkre, hajlik, görbül, miközben vizet veszít. A férfitest szögletesebb, s ha környezeti hatásnak teszem ki, kiderül, hogy sokkal gyorsabban megy tönkre, mint a női. A női test eleve védekező forma, az a dolga, hogy védje a magzatot. Elkészítettem egy öregasszony portréját, aztán különböző erőhatásoknak tettem ki, amitől deformálódott. A modell tíz évvel később halt meg, és ugyanolyan lett addigra a feje, mint amilyenre én korábban megcsináltam. Most is libabőrös leszek, ha rágondolok. Ezek kegyetlen, kőkemény törvények. Az öreg embernek ráncos lesz a bőre, laposodik a csont, mert abból is kimegy a víz, a szemek árkai besüllyednek, ezáltal a szemgolyó nagyobbnak tűnik. Irgalmatlan a környezeti nyomás: gondolja el, most is mekkora a ránk nehezedő levegő nyomása, a gravitáció, a baktériumok folyamatos támadása, amely ellen a szervezetünk védekezik anélkül, hogy tudnánk róla. Ha falak közt vagyok, a falak összeszorítanak. Hány test nyomódik össze a metrón – és ezek a testek összepréselődve egymást is alakítják. Érdekes, az építészet elemei viszont ember formájúak, gondoljon az oszlopra, ami teljesen antropomorf, eredetileg kézzel tartották a baldachint, és az első oszlopfaragványok emberi testet ábrázoltak. Én ezt visszafelé játszottam el, emberi testekből építkezve, egészen fallá sűrítve végül az összetorlódó testeket.
– Számomra a legtöbb műve valamiképp a találkozásokról szól. Például a DNS kettős spiráljának ölelkezése. A szigorú hasáb és a detonáció. A kemény kő és a puha test. A nász pillanatai az udvarlástól a nemi aktusig.
– Megpróbálom a gondolatokat formába önteni. Ehhez az embernek bele kell helyeznie önmagát abba, amit lát. Ha csak a ráció működik, megmarad a távolság a gondolkodásom tárgya és köztem. Én személyesen találkozom a földdel, mint a természet egy darabjával, s valamennyit meg tudok érteni belőle.
– Gyakran ábrázolja a férfit Minótauroszként; csupa erő, bikafejű alak, akinek sorsa van, érzelmei vannak, olykor egészen esendő, máskor büszkén ül a trónján. A maszkulinitás karikatúrája?
– Fiatal koromban gyakran megálltam egy szabó kirakata előtt, mert ez a szabó megszerezte valahonnan a nyugati bodybuilding-újságokat, és kiragasztotta a képeket. Megálltak a lányok is, micsoda klassz pasik, mondogatták. Fogtam magam, csináltam egy ilyen izomembert. Már akkor eszembe jutott róla a falu bikája, arról pedig a Minótaurosz. Nekem vicces ez a muszklimiska, de a nők rezonálnak rá, nincs mese, ahogy mi is rezonálunk a kozmetikai trükkökre. Portrészerűen készítettem a női testeket, az összes női figura élő személyre hasonlít, de a Minótaurosz nem. A föld egyébként a legtöbb nyelvben nőnemű. A régi kultúrákban a nap vagy a hold volt maszkulin, szemben a Földanyával, az anyafölddel. A férfi lényege nehezebben érthető számomra. A férfi a női testből jön, és oda vágyik. A mitológiák mind egy kicsit kozmikusnak tartják a férfit. A tudomány szerint a földi élet kezdete, a megtermékenyítés valamiképp felülről jön, kozmikus sugárzás indítja el. Van egy magasan szervezett fehérje, s ezt valamilyen felülről jövő sugárzás átlövi. A férfit és nőt őrült vágy hajtja egymáshoz, valaki betáplálhatta ezt a vágyat, hogy létrejöjjön az utód. Hogy ezt mi örömszerzésre használjuk, szerintem civilizációs ártalom. A vágyaink arról szólnak, hogy azonosulni akarok a nővel, és ő is velem. Ez nem lehetséges, de a gyermekben valamiképpen megvalósul, az utódban látható mindkettőnk lenyomata.
– A képzőművészek világát milyen erőhatások alakítják?
– Hadd mondjak egy nyugati példát: ott már nagyon magas szinten művelik a mázas kerámiázást, mert a máz szilikát alapú, és a szilíciumkutatás hallatlan jelentőségű: ezen alapul a rakéta- meg a komputertechnika. Nyugaton már rég fel lehet címkézni az alkotókat, aztán elvárják, hogy azt a művészeti terméket állítsák elő, ami a nevük alatt fut. A Zeitgeist, a korszellem valamikor az ezredforduló előtt megváltozott. A zárt kultúrák fölbomlottak és egymásba csúsztak. New Yorkban összegyúrva látni a világ összes lokális furcsaságát; mint amikor a fajkutyák közt a téren megjelenik a korcs, amelyik borzasztó életképes, és legyőzi a többit. Engem is megpróbáltak beállítani a sorba, de tiltakoztam, mert az én történetem nem erről szól. Egy megtanult mesterségből indultam, aztán mindig kidobtam valamit a léghajóból, míg eljutottam a legegyszerűbbhöz, egy darab földhöz, amit viszont nagyon alaposan meg akarok nézni. Mindenféle növényi, állati élet nyoma van benne, lyukat fúrtak bele, gyökér nyomta át, aztán az állatok-növények elpusztultak, és benne vannak a földben. És benne van az én nagyapám meg a dédapám is. És ebből nő ki a búza. Állítólag ebből formáltattunk mi is, de hogy ebbe megyünk vissza, az biztos. Én ezt akarom megmutatni, nem csak műtárgyakat létrehozni.
– Az elmúlás ellen hiába védekezünk?
– Én a szakmámból következően földhözragadt vagyok, a test látható változásait figyelem. Ami ezen felül van, azzal kapcsolatban az ember önmagával is vitában áll. Ma egy volt növendékem temetésére megyek. Egy marék port fognak elhelyezni egy urnában. Ez ő? Végiggondolom a belém nevelt és megélt dolgokat, és nincs semmi bizonyosságom. Mindenki járkál a földön, én meg leguggolok és markolászom. Izgalmas kaland, mindig kíváncsi vagyok, hogy találok-e valamit. De már nem remélem, hogy valami jó slusszpoénra bukkanok. Ott az a madárcsontváz, agyagba nyomva… ezt egy emberrel is meg tudnám csinálni. Vagy egy elefánttal, ha nem volna olyan nehéz. Ez a csontváz egy elröppenő angyalra hasonlít. Vajon miféle vágyak hozták létre ezeket a képzeteket? A művészet alapja a halálfélelem, a kultúra is valamiféle védekező forma. Fütyülök a temető mellett éjjel, ha ott kell elhaladnom, mintha a fütty megvédene. Fölteszek kérdéseket, és kapok rájuk valamiféle választ; ha nem nyugtat meg, egy lépéssel megpróbálok továbbmenni. Aztán megint. A természet nem beszél mellé. Néha nem is akarom megérteni a választ, tiltakozom ellene. Mert kőkemény válaszok jönnek, az ember visszariad. Ilyenkor várni kell. Logikus rendet találtam, de nem tudom szavakban megfogalmazni. Ha meg tudnám, nem csinálnám ezt tovább, mert egy zsák agyagot a műterembe felcipelni nem valami szórakoztató, főleg az én koromban.
Schrammel Imre keramikus 1933-ban született Szombathelyen. Egyetemi docens, a Magyar Művészeti Akadémia és a genfi Nemzetközi Kerámiaakadémia alelnöke, a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. igazgatótanácsának tagja. A hatvanas évek második felében egyedülálló porcelánszobrászati technikát dolgozott ki. Érdemes művész, Széchenyi-, Munkácsy- és Kossuth-díjas, valamint számos egyéb hazai és nemzetközi művészeti díj birtokosa.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
