A független média mítosza

Azt gondolná az ember: a piac kilencven százalékát birtokló (bitoroló) balliberális sajtó nagymoguljaiban mégiscsak van valami önmérséklet. (Nem az egészséges öncenzúráról van szó, amit a minap kértek rajtam számon egy kereskedelmi tévécsatorna sajtóklubjában. E tekintetben maradéktalanul egyetértek Esterházy Péterrel: az öncenzúra – mivel hamisítatlan diktatórikus jelenség – csakis egészségtelen lehet.) A balliberális sajtó nagymoguljaiban egészséges öncenzúra talán van (sosem ártanának kenyéradó gazdáiknak és pártjaiknak), önmérsékletnek azonban nyoma sincs bennük. Vegyük például a Pallagi–Bánó tandemet, a bulvárlapok piacán éllovas Blikk vezérkarát (másodállásban a fizetésképtelenség határán egyensúlyozó közszolgálati tévé jól fizetett alkalmazottait). Nagyjából abban a pillanatban, amikor Kósa Lajos, Debrecennek a politikai pornográfia haladó módszereivel megrágalmazott ellenzéki polgármestere akkurátusan, készpénzben leszámolta a debreceni gyermekklinikának azt a (mai napig rekordösszegnek számító) hárommillió forintot, amelyet a független magyar bíróság ítélt meg neki a Blikk rágalmazása miatt, a bulvárlap kegyeletsértő módon közölte címlapján a zöld portugál gyepen haláltusáját vívó futballista, Fehér Miklós színes, szélesvásznú fotóját. Tanult valamit Pallagi és Bánó a bíróság intelméből, hogy hazudni, nem létező ügyeket valóságként tálalni csúnya dolog; s általánosabban véve semmi közük nincsen becsületes polgárok magánéletéhez, legintimebb pillanataihoz? (Elnézést, hogy egy lapon említek egy kitalált szeretkezést a valóságos elmúlás aktusával.) Nem, nem tanult. Pallagiék az ujjukból szophattak egy dehonesztáló prostituáltsztorit, nem létező rendőrőrssel megspékelve, de a hajuk szála sem görbült. Nem rakta őket utcára a külföldi tulajdonos sem – úgy látszik, felmérte, hogy most hárommilliót bukik ugyan a kreatív agytrösztön, de ez nevetséges összeg, hiszen talán még a napi nyereséget sem viszi el, miközben a tabudöntögető páratlan páros innovatív képességeiben hosszú távon bízni lehet. (Itt van mindjárt bizonyságképpen Fehér Miklós érzékletes halála.) Egy következmények nélküli országnak a jelek szerint a sajtója is következmények nélküli.
Mindez persze csupán egy magántársaság jó hírét tenné kockára, ha hőseink nem jelennének meg ugyanakkor képpel és hanggal a közszolgálati Magyar Televízióban is. A Nap-kelte producerének, Gyárfás Tamásnak talán csak az veri ki a biztosítékot, ha valaki már a pénzmosásról szóló kék fényes hírekben bukkan fel a moderátorai közül – egy laza rágalmazás, kegyeletsértés simán belefér a közös imázsba. Most, amikor a BBC vezérkarát lefejezték, hogy Tony Blair miniszterelnököt kimenekíthessék az iraki háborús hazugságból, immár a BBC etikai elveire sem lehet egy jó darabig hivatkozni. Bajban is van a kormányoldali elit: milyen hivatkozással tudná minél hosszabb időre átmenteni elviselhetetlenül túlsúlyos hatalmát a honi médiában. Miután például a szocialista és szabad demokrata csókosok tömeges Szabadság téri tobzódása ellenére (vagy tán épp ezért) végképp finanszírozhatatlanná vált a köztelevízió, minden bajok okát a csapnivaló médiatörvényben, illetve a kuratóriumi rendszeren keresztül érvényesített pártbefolyásban vélik meglelni. (Unom már magam, de hadd emlékeztessek arra: az MTV-ben jelenleg csakis az MSZP, az SZDSZ és az MDF tud ilyen átkos pártbefolyást érvényesíteni. Sok mindent lehet tehát a Fidesz terhére róni, de azt nem, hogy köze volna ahhoz: miért nem kapja meg a pénzét immár Tornóczky Anita exbarátja sem. Igaz, az üzenetrögzítős Friderikusz Sándor számlájára még mindig megérkezik a szokásos átutalás, de hát neki biztosan kenyérre kell.)
Ha a kormány új médiatörvény-koncepciót írat, kézenfekvő, hogy azt külön konferencián kell médiaképessé varázsolni. S ki más is lehetne egy ilyen szakmai esemény egyik szervezője, amely hosszú álomból ébredve a szakmai és a független civil kontroll mellett tör lándzsát, mint a Szabad Sajtó Alapítvány? Náluk keresve sem lehetne függetlenebb és civilebb társulatot találni: ők birtokolják a Népszabadság királycsináló hányadát, s e hallatlan befolyásuk abból a történelmi virtusból származik, hogy a rendszerváltozás idején az MSZP eladta azt, ami nem az övé volt, hanem az országé (a megyei napilapokra gondolok), s az ellenértéket ebben a garantáltan független és civil alapítványban helyezte el. Az alapítványt pedig az a garantáltan független és civil Földes György jegyzi, aki nyilván csak merő tévedésből volt korábban az MSZP országos választmányi elnöke.
Ilyen rendezői háttérrel elképzelhető, milyen férfias küzdelemben csaphatott össze a két elővezetett médiakoncepció. Az egyiket a Miniszterelnöki Hivatal felkérésére Horvát János, Gálik Mihály és Szente Péter alkotta meg (egyikük sem arról nevezetes, hogy túl távol állnának a szocialista holdudvartól), a másikat meg maga Gellért Kis Gábor (MSZP). Abban azért mind a négyen egyetértettek, hogy a kuratóriumosdinak leáldozott a napja, a rendszer életképtelen, a médiapiacot független szervezeteknek kellene szabályozniuk.
Helyes a bőgés, oroszlán! Jómagam már hosszú évek óta ezt pedzegetem, ha nem is vagyok olyan fenemód független. Mivel az egész médiapiacról van szó, az írott, elektronikus és internetes sajtót egyazon törvényben kell összefoglalni. Érzékeny búcsút kell tehát inteni a médiatörvénnyel együtt az 1986-os, kádári mintájú sajtótörvénynek is. Újra kell rajzolni a pályát, megszüntetni a diktatúrából örökölt aránytalanságokat. A megyei sajtó ügyét társadalmi alapon újra kell tárgyalni, az országos sajtót piaci eszközökkel kiegyensúlyozni. Élesen különválasztani az elektronikus médiában a közszolgálati és kereskedelmi szférát. A kereskedelmi médiumok tiszta bevételük ötven százalékát fizessék be egy közszolgálati médiaalapba, amely a közmédia finanszírozásának fedezetét adja. Cserébe a közszolgálatban tilossá válna a hirdetés, így minden erejét a tájékoztatásra és értékteremtésre fordíthatná. Megtiltaná a rendszer az összejátszásokat, a dupla és tripla szerepléseket. Világossá válna, ki milyen csapat színeiben játszik. A közmédiumok gazdálkodását közvetlenül a számvevőszék ellenőrizné, vitás esetekben speciális médiabíróság döntene. A médiahatóság közvetlenül a mindenkori kormányzat felügyelete alatt állna, a mindenkori ellenzék pedig vétójogával élve kényszeríthetné ki bármely lényeges kérdésben a konszenzust. A közszolgálati médiumok költségvetése adott összegeket rendelne adott műsortípusok elkészítésére, amelyek nem csoportosíthatók át. A törvény a közmédiaelnökök jövedelmét a miniszterelnök jövedelmében maximalizálná, minden más tisztségviselőét és műsorkészítőét az államtitkárokéban. Az átláthatóság érdekében minden nem művészi jellegű produkciót belső gyártásban, szigorú költségvetéssel kellene elkészíteni. A közmédiumok alkalmi támogatást a kormányzattól is csak parlamenti jóváhagyással fogadhatnának el.
Mindez ugyan sem a média erkölcsén, sem színvonalán nem javítana automatikusan, de legalább elmondhatnánk: tettünk valamit egy európai sajtószerkezet megteremtéséért. Talán kevesebb volna a manipuláció és a hisztéria, s több a sportszerűség. A független szervezeteknek pedig nem kellene szabályozniuk a médiapiacot, mert a médiapiac szabályozná őket – mintával, példával, segítő jó szándékkal…