Botrány és irodalom

K Ö N Y V E S H Á Z

Nagyon kell bíznia önmagában annak, aki mindenféle hókuszpókusz, kiadós botrány, akár sima reklám vagy az uralkodó irodalmi brancs jóindulata nélkül, esetleg az aktuális ítész- vagy médiaguru ágyát messzire elkerülve szeretne… mit is? Érvényesülni? Komoly kritikában részesülni? Azt, hogy csupán néha leírják a nevét? Legjobb, ha ezekről eleve lemond, és ha nagyon akar, ír továbbra is, önmagára hagyatkozva.
Martin Walser Egy kritikus halála címmel megjelent vitriolos regénypamfletjében a valósághoz vészesen közelítő szatirikus látleletet ad a német irodalmi beltenyészetről, a média és főként a televízió uralta világról, a botrányok és a kinevezett médiacézárok hatalmáról, akik hiúságukat, magánéleti gondjaikat, személyiségük beteges hajlamait élet-halál uraként kompenzálják. Tehetik, mert minden héten a tv nyilvánossága előtt magasztalhatnak vagy ránthatnak porba, alázhatnak meg szerzőket.
A botrány hatalmáról és természetrajzáról szóló könyv Németországban hatalmas botrányt kavart, egyszerűen azért, mert a médiacézárrá vált irodalomkritikus-diktátor egyértelműen azonosítható volt.
Nekünk, magyar olvasóknak is letehetetlen vádirat azonban a könyv, miközben hasunkat fogjuk a nevetéstől. És persze a megkönnyebbüléstől. Hol nagyobb a hiúság hatalma, mint az irodalomban, ahol kivétel nélkül mindenki az örökkévalóságra pályázik? Van-e nagyobb hatalom a kritikusnál, aki veszi a bátorságot, és azt mondja: ez remekmű, ez nulla. De neki nem elég, hogy díjakat osztogat, Nobel-díjra javasol, ő azon kesereg, kritikus vajon miért nem kaphat Nobel-díjat?
A rendkívül izgalmas és mulatságos történetből elég csak annyit elárulni, hogy a nagy hatalmú kritikust nemhogy nem ölte meg senki, ellenben világtól elvonulva jól mulat a halálhíre keltette újabb botrányon, majd a könyv végén az angol királynő lovaggá üti. Aki csak fogalom volt addig, most már lord is lett.
Szerencsére a mi irodalmi életünk még nem tart itt, illetve egészen máshogy alakult. Kritikus, akit mindenki elismerne, alig van. A tv-ben meg nincs számításba vehető irodalmi műsor. A könyvismertetések kilencven százalékát a tévébemondók és valóságshow-k szereplői által írt könyvek foglalják el. Ettől eltekintve az irodalmi élet kísértetiesen hasonlít a Walser által bemutatottra. Ha az élet nagy show csupán, miért lenne az irodalom kivétel?
Nézzük Martin Walser látomását a jövőről: „Akinek támadt valamilyen eredeti ötlete, a kritorok szavazata ellenére még megkaphatta a Hernyót, a közönség heti díját. De az írók természetesen összehasonlíthatatlanabbul jobban vágytak a Sarkantyúra, a Nagy Négyek díjára. Az írók és írónők mindent, de mindent megtettek, hogy érdemesek legyenek rá. A felolvasóverseny gyakran feltűnési versenybe fordult. Ha valaki keresztet metszett a homlokára, a rendező természetesen azonnal felvitte az óriási képernyőre. Onánia is előfordult. De a közönségdíjat csak az első olyan író kapta meg, aki a kamera előtt, olvasás közben onanizált és ejakulált. No meg az első olyan írónő is, aki nyilvánosan elélvezett.”
Azt hiszem, örülhetünk, hogy nálunk még nincs igazi hagyománya a televíziós irodalmi kritikának.
(Martin Walser: Egy kritikus halála. Európa Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2000 forint)