A divatos nőgyógyász háza éjszaka kigyulladt. A lángok magasra csaptak, a doktor pizsamában ugrott ki az ágyból, és hívta a tűzoltókat. A rohamkocsi nemsokára megjelent a ház előtt, a parancsnok kiszállt, majd következőképp szólt: Drága főorvos úr! Engem is az ágyból ugrasztott ki, momentán ötvenezer forintot kérek, ide zsebbe, és akkor perceken belül eloltjuk a tüzet, ha nem tetszik, akkor tessék várni reggelig, amíg elkezdődik a műszak. Az én szabadidőmnek sajnos ára van.
Ez az abszurd és hihetetlen párbeszéd természetesen nem történt meg, ellenben nagyon jól rávilágít arra a fonák helyzetre, ami hálapénzügyben előállt. Felejtsük el azokat az összeesküvés-elméleteket, amelyek szerint ez direkt az orvosok ellen, direkt az orvosi kamara ellen, direkt a figyelem elterelésére jött kapóra. Ha kilépünk e szűk nézetrendszerből, akkor újra megkockáztatom: ezt a vitát az az állampolgári civil öntudat generálta, amelyik valóban kezdi elhinni, hogy a polgár öntudatos, és nem alattvaló. Elszalasztottuk azt a ritka alkalmat, amikor – ha nem is szüntethettünk volna meg egy ötvenéves torz gyakorlatot, de – elkezdhettünk volna dolgozni a tiszta feltételek megteremtésén. Ehelyett kitört a szokásos magyar acsarkodás. Megjelentek a sértődött orvosok, és visszautasították még a legenyhébbnek tűnő bírálatot is. Mindamellett az orvos bármennyire is élet-halál ura a világban, egyáltalán nem hibátlan személy. Kötetekre rúgnak azok az orvosi szabályszegések és hibák, amelyek következménye nem egy selejtes munkadarab, hanem egy halott ember. De a nyilvánosság dolgozói provinciális kényelemtől vezetve csakis az orvosok véleményére voltak kíváncsiak. Ebben a polémiában egyetlen szakközgazdász, egyetlen egészségszociológus és egyetlen higgadt betegjogi szakértő sem nyilatkozott meg.
A miniszter, akinek a népszerűsége éppenséggel nem az eget ostromolja, megoldásként egy olyan csomagot tett le az egészségügy asztalára, amelyben feltalálta a meleg vizet. Remélem, azon a tervezett betegszámlán rajta lesz, hogy a kórházak napi ételnormája fejenként 200 magyar forint.
Az orvosok sértődöttek, mert valóban keveset keresnek, míg egy szűk csoportjuk több millió forintos illegális jövedelmet tesz zsebre. Ez az érdekcsoport valójában semmiféle változásban nem érdekelt. A betegek soha nem fognak névvel tiltakozni a hálapénz ellen, hiszen az évek múlása garantálja, hogy előbb-utóbb mindenki találkozik orvossal.
Mégis, hány forintra kellene a szülészek, sebészek bruttóját emelni: nyolcszázezerre, egymillióra, kétmillióra? Ugyanakkor a közalkalmazotti bértábla többi dolgozójának mekkorára kellene emelni a fizetését, hogy ne bomoljon meg az egyensúly? Ez az a korlát, ami miatt virágozhat a hálapénz intézménye, az adózatlan, eltitkolt jövedelem.
Erről nem szólt a vita. Arról szólt, hogy a beteg kvázi boldog, hogy elégedettségében kifejezheti a háláját egy boríték formájában. Miért? Hogy nem tették el láb alól, hogy nem kezelték félre, hogy nem hagytak kendőt a hasában? Őszintén, miért kellene hálásnak lennie? Mintha az orvosok az emberi élet védelméért mentek volna erre a pályára, különben nyilván gazdag zöldségesként dőzsölnének Arubán. Vagy ebben tévedünk?
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
