Gyomoridegesség

A régi vicc szerint a kannibál, amikor megkéri az imádott nő kezét, ezt mondja: gyere hozzám eleségül. Valami hasonló történhetett Armin Meiwes német informatikussal is, aki 2002 márciusában az interneten feladott hirdetésben keresett és talált egészséges férfit – elfogyasztás céljára.
Egy németországi bíróság Meiwest most nyolc év börtönbüntetésre ítélte, miután a férfi ragaszkodott ahhoz: áldozata, Bernd Jürgen Brandes, akivel elfogyasztása előtt szeretkezett, és szadista játékokban vett részt, önként vállalkozott az áldozat szerepére.
A hátborzongató eset, azonkívül, hogy hosszú időre elegendő témát adott a bulvársajtónak, egy sereg jogi, etikai és kulturális antropológiai kérdést vetett fel. A váratlanul médiasztárrá vált antropofág férfi nyilatkozatai pedig tovább erősítették a „hírfogyasztókban” azokat a pszichés tartalmakat, amelyeket a közelmúlt filmiparának néhány páratlanul sikeres thrillere már eredményesen korbácsolt fel. „Azért ettem meg Jürgen Brandest, mert azt akartam, hogy a részemmé váljon, de ez a vágy már kielégült. Nem fog többet előfordulni” – nyugtatta meg a tettes a Welt am Sonntag olvasóit. Az érvelés azonban sokkal alkalmasabb további nyugtalanság keltésére, mint a kedélyek lecsillapítására. Nem azért, mintha csakugyan tartani kellene az elkövető további kannibalizmusától – bár a kasseli bíróság első fokon életfogytiglani büntetés helyett döntött az enyhébb ítéletről –, hanem mert megdöbbentő, hogy ilyen és ehhez hasonló vágyak léteznek a XXI. század elején, ráadásul Európa közepén.
És nem is egyedi vagy teljesen elszigetelt jelenségről van szó. 2003 októberében állítólag azért ítélte az edinbourghi bíróság tizennyolc év börtönbüntetésre Allan Menzies-t, mert a fiatalember egy látomás hatására megölte barátját, majd megitta a vérét. Mind Allan Menzies, mind Armin Meiwes esetében a bíróság kizárta a beszámíthatatlanságot, a szakértői jelentések mindkét vádlottat normálisnak ítélték.
Néhány antropológus álláspontja szerint azonban – mint például William Arens (1979) – még arra sincs biztos adat, hogy bármely népcsoport körében egyáltalán valaha is létezett volna a rendszeres, szokásossá vált kannibalizmus. Armin Meiwes videofelvétellel dokumentált példája persze önmagában semmit sem bizonyít, mégis töprengésre késztető körülmény, hogy a német férfi több mint kétszáz hasonló gondolkodású partnert talált internetes csevegőfórumokon, akikkel rendszeresen véleményt is cserélt. Ráadásul nemcsak potenciális kannibálokban, hanem önkéntes áldozatokban sem volt hiány. Az emberhúst kedvelő informatikus kénye-kedve szerint válogathatott a jelentkezők közül. Sőt akkora túlkínálat mutatkozott, hogy többeket a lakásán tartott rövid, ismerkedéssel egybekötött próbaakasztás után futni hagyott. Ezeknek az embereknek a rémült viselkedésén ugyanis érezhető volt, hogy nem is igazán akarják földi pályájukat Armin Meiwes tányérján befejezni. És a már gyermekkorában is játszótársai elfogyasztásáról ábrándozó tettes nyilván úgy gondolta, hogy nem erőszak az embertor.
Mi állhat e lélektanilag különös jelenség hátterében? Még ha azt feltételezzük is, hogy az egész borzalmat csupán a szenzációhajhász média találta ki, akkor is különös, hogy ekkora igény mutatkozik a borzongás e morbid fajtájára. Hiszen a hír azért járta be az egész világot Vietnamtól Alaszkáig, mert a történet érdekes, talán tanulságos, de mindenesetre felkelti az emberek érdeklődését. Kulturális identitástól csaknem teljesen függetlenül fogyasztásra alkalmas. Talán azért, mert a lelkünk mélyén megbúvó, de szándékosan elfelejtett és mélyen eltemetett ősi félelmeket tudja a felszínre hozni. Amelyekre minden tiltakozásunk és rettegésünk ellenére is szükségünk van.
Marie-Louise von Franz szerint korunkban egyre több ember szenved a nyomasztó ürességtől, amelyet csak rövid időre tud megtörni a szórakozás: a tévé, a mozi; a sportmérkőzések és a politikai küzdelmek kínálta felszínes izgalmak. Az ürességgel szemben a modern ember számára az egyetlen kaland a tudattalan psziché belső birodalmában található. A kannibalizmustól való félelem – és e félelem igenlése – talán rövid kis kirándulást jelent a lélek alig ismert belső birodalmába.
Nemcsak egzotikus, távoli kultúrák őrizték meg legendáikban, mitológiájukban, mondáikban és bizonyos mértékig szokásaikban a kannibalizmus emlékét, hanem az európai is. A görög mitológia legarchaikusabb rétege nem szűkölködik e szörnyűségek ismertetésében; a gyermekeit féltékenységből fölfaló Kronosztól kezdve a félig ember, félig bika alakú szörnyetegig, a Minotauroszig. A régészeti leletek is megerősíteni látszanak a rituális kannibalizmus hajdani európai gyakorlatát. És ez természetesen nem korlátozódik a hellén kultúrkörre. Magyarországi ásatások során elég sok jelét találhatjuk a honfoglalás előtti népek esetenkénti kannibalizmusának. A közelmúltban például Keszthely környékén kerültek elő olyan, a Krisztus előtti III. évezredre datálható maradványok, amelyek a közösség körében élő antropofágia szokásának meglétét látszanak igazolni.
A kannibalizmusnak két alaptípusát különböztetik meg a kutatók: az endokannibalizmust, amelynek során a törzs tagjai saját halottaikat fogyasztják el a kegyeleti szertartás részeként. Ennek a szokásnak a vélt gondolati tartalma az összetartozás megerősítése, az a vágy, hogy az elhunyt tulajdonságai fennmaradjanak a törzs tovább élő tagjaiban. Az exokannibalizmus szándéka viszont inkább a legyőzött és meggyilkolt ellenség meggyalázása. Az antropofágia mindkét formájában fontos szerepe lehet az esetleges éhínségnek vagy az állati fehérje szűkös voltának is.
Kultikus kannibalizmusról olvashatunk a Bölcsesség könyvében is. Az Ószövetség világa egyértelműen elítéli az antropofágiát, de itt a szerző Isten végtelen irgalmasságát a rendkívül szörnyű pogány szokások művelőivel szembeni türelemmel érzékelteti: „Szent földednek régi lakóit is gyűlölted ugyan szégyenletes varázslataik és gyalázatos titkos szertartásaik miatt. A kegyetlen gyermekgyilkosokat és az emberhúslakomákon a belső részek felfalóit, akiket a véres összejöveteleken avattak fel […] ki akartad irtani atyáink keze által […] de még ezek iránt is kímélettel voltál” (Bölcs 12,3–8). Valószínűleg egyébként nem a kánaánita népek kannibalizmusa ihlette ezeket a sorokat, hanem a hellenisztikus misztériumvallások vélt és valós szokásai.
Sok esetben az antropofágia a szóbeli vagy leírt hagyományban már csak kissé finomítva, emberáldozatként jelenik meg, de különféle jelekből még felfejthető az eredeti tartalom. Az emberi test ételként való elfogyasztása még akkor is visszatetszést keltő számunkra, ha állatok emésztik fel a földi porhüvelyt. A halottak büntetésből való temetetlenül hagyása is ezt a viszolygást, megszégyenítettséget volt hivatott felkelteni, hogy nagyobb legyen az elrettentő hatás. Az apokrif Tamás-evangélium vonatkozó része allegorikus jelentésű, de tetten érhető benne az ősi félelem a vadállatoktól való széttépetéstől: „Boldog az oroszlán, melyet megeszik az ember, és az oroszlán ember lesz. Utálatos az ember, akit az oroszlán felfal, és az ember lesz oroszlán.”
Az egyszerű, szükség kikényszerítette kannibalizmus lényegesen gyakoribb jelenség világszerte, mint gondolnánk. A nagy középkori katasztrófák: a dögvész, az aszály, az árvizek, a sáskajárások, a háborúk következtében szinte menetrendszerűen jelentkező éhínségek csaknem természetes velejárója volt a szegényebb társadalmi rétegek körében kényszerűségből lábra kapó antropofágia. Méghozzá földrajzi határok nélkül, Angliától Erdélyig mindenütt. És természetesen nem csak Európában. Észak-Kínában például a XII. század elejétől dúló állandó háborúságok miatt terjedt el a kannibalizmus egy különös fajtája, és amikor a mongol hódítók elől a déli Song-dinasztia fővárosába, Hangcsouba érkeztek az észak-kínai menekültek, magukkal vitték szükségből kialakult szokásukat is. Az emberhúst ad absurdum igazi ínyencfalatként fogyasztották; sokféleképpen készítették el a különféle korú és nemű emberek húsát. Még az éttermekben is felszolgálták e ritkaságot, amelyet eufemisztikusan „kétlábú birka húsának” neveztek.
A XX. század megdöbbentő rémségei közül sem hiányzott a mesterségesen előidézett éhínség és a nyomában fellépő kannibalizmus. A legnagyobb nélkülözés Lenin tevékenységének volt a következménye; 1921–22-ben 29 millió ember éhezett a vörösök által megszállt területeken, és mintegy ötmillió halt bele a nagy forradalmi modernizációs kísérletbe. 1921. július 7-én minden templomban felolvasták Tyihon pátriárka pásztorlevelét: „A dög lett az éhező lakosság kedvelt étele, csak nehéz ilyen ételt találni. Sírás, jajveszékelés mindenfelé. Már emberevésre is vetemednek! A hívek engedelmével olyan templomi kincseket is az éhezők megsegítésére fordíthattok, amelyek nincsenek fölszentelve” – írta. Az országban lábra kapott kannibalizmus természetesen nem volt titok a kommunista vezetők előtt sem, de Lenin úgy gondolta, hogy ez is a harc része, a mesterségesen előidézett borzalmak jó alkalmat teremtenek az egyházi javak államosítására. 1922. március 19-én ezt írta a politikai bizottság tagjainak: „Annyi éhező táplálkozik emberhússal, hullák borítják százával, ezrével az országutakat, most és csakis most lehet (ennélfogva kell is) könyörtelen, vad erővel elkoboznunk az egyházi javakat.”
A történelemnek kiszolgáltatott tömegek kilátástalan helyzetével szemben sokkal nagyobb publicitást kapott az uruguayi rögbicsapat szerencsétlensége, amely a technikának alávetett ember paradigmája lett. A repülőgépükkel az Andok egyik kevéssé felderített területére zuhant túlélők az éhhalált elkerülendő fogyasztották el halottaikat. Az ő tragédiájukat is szárnyára vette a világhír, a baleset történetéből népszerű, sok nyelvre lefordított regény készült, amelynek filmadaptációja is közönségsiker volt. Ez esetben a népszerűség szintén az erős tiltásnak, a tabunak volt köszönhető, amelyet a szerencsétlenül jártak kényszerűségből törtek meg.
De tévedés lenne azt gondolni, hogy a mi századunkban már nem fordulhat elő tömeges méretekben a rituális antropofágia. Az ENSZ kongói békemissziójának (MONUC) megfigyelői éppen most vizsgálják a menekülteknek azokat a beszámolóit, amelyek szerint az ország északkeleti, Ituri, Beni és Butembo tartományában az MLC lázadó szervezet katonái foglyaikat kannibalizmusra kényszerítik, vagy ők maguk esznek emberhúst.
Bár Jean-Pierre Bemba kongói lázadóvezér határozottan visszautasította a kannibalizmus vádját, az ENSZ helyi békemissziója egyre több bizonyítékot talál a kikényszerített antropofágiára. Más jelentések szerint a természeti kincsekben gazdag tartományokban a lázadók a kis termetű és igen jó vadász hírében álló pigmeusokat arra használják fel, hogy élelmet gyűjtsenek számukra az őserdőben. A pigmeusok egyaránt mesterei az íjnak és a dárdának. Ha azonban nem sikerül zsákmányt szerezniük, és üres kézzel térnek viszsza a táborhelyre, a katonák lemészárolják és megeszik őket. E hírforrások szerint az MLC-katonák azt hiszik, hogy beléjük költözik áldozataik ereje.
A kannibalizmus minden jel szerint, különböző formákban és eltérő okokból, de mai napig valóság. Bár a társadalom többsége a civilizáció következtében félelmetesnek, borzalmasnak és ezért elítélendőnek érzi az emberevést, a tabuk fölszámolása, időleges hatálytalanítása élénk érdeklődést vált ki a hírfogyasztókban.
Különös módon a halott fajtárs elfogyasztása, mint a gondoskodás egyik formája, a főemlősöknél sem ismeretlen. A bonobó csimpánzok körében például az elpusztult hordatagot még hosszú ideig vizsgálgatják, húzzák, vonják, majd részben vagy egészben elfogyasztják, mielőtt a maradványokat végleg magára hagynák.
Valószínűleg az emberré válás, majd a civilizálódás során lett olyan tabuvá bizonyos kultúrákban az antropofágia, amely súlyos bűnnel áll kapcsolatban, akár mint valamely bűn következménye, akár mint büntetést érdemlő, vétkes tett. Az előbbire példa történelmünkben Dózsa kivégzése, amikor a levert lázadás vezetőit kannibalizmusra, vagyis a norma megszegésére akarták kényszeríteni. Az utóbbi pedig jól látható a boszorkányperek fennmaradt irataiban, amelyekben a bűnösség bizonyításának gyakori motívuma a kannibalizmusvád. A Schramm-féle pergyűjteményben olvasható például az 1746-os vizsgálat, amelynek során megállapították, hogy „Fődi Istvánné […] tulajdon eötte meg az gyermekét”. Ilyen vádak esetében, akárcsak koholt vérvádaknál, természetes volt, hogy halállal büntették a normaszegést.
Az ítélkezés tekintetében nagyot változott a világ az azóta eltelt két–háromszáz év alatt. Az azonban valószínű, hogy a korabeli „hírfogyasztók” a maiakhoz nagyon hasonló módon, borzongással vegyes érdeklődéssel kísérték figyelemmel a nyilvánosságra hozott antropofágia részleteit. És talán ez az oka annak, hogy a rottenburgi kannibál hátborzongató története igen előkelő helyet kapott csaknem az egész világ hírközlésének számtalan csatornáján.