-FILM-
Stalkeri tájban libasorban mennek, úgy képzelem, egymás után. Andrej Tarkovszkij halad elől mélabúsan, őt mindjárt Tarr Béla követi, kissé ráncolt homlokkal, talán félbeszakadt filmterve miatt izgatott; Tarr után Gus van Sant halad, a Gerry című dolgozata óta Arizonának látja a Zónát. Yilmaz Güneyre emlékezik rögeszmésen a harmadikként csörtető, a török Nuri Bilge Ceylan. És velük poroszkál a teheráni Abbas Kiarostami is, mert a néma halálvágy az ő meccse (meg Theo Angelopuloszé, de amaz otthon maradt, a ködös Theszaloníki dokkjai között) – s nini, tisztán kiveszem a sor végén ballagót, ő az: Carlos Reygadas, aki alig várja, hogy a többit megelőzve a jó öreg Andrej szelleme közelébe férkőzzön. Isten a megmondhatója, hova baktatnak, mozgásuk lassú, ritmikus, tekintetük szürke, mégis mélyről fakad, csak mennek, mint a Werckmeister hosszú snittjében Valuska és Eszter úr, mennek és rágják a bölcseletet. Ők azok, a filmművészet molylepkéi, baglyok, akik elvárják, hogy órák hosszat üljünk velük, és hipnotizált tekintettel nézzük filmviláguk ólomsúlyú, végeláthatatlan képsorait.
De Reygadas kitartóan követi az orosz filoszt. A Japán című film bezzeg nehéz ügy; első randisok, visszaeső kukoricapattogtatók messzire kerüljék el az anyagot, mert delíriumos rémálmaik lesznek. A sztori természetesen banális: egy zord arcú festőművész elutazik a városból, napokig rázkódik vele a busz, míg a világvégi vidék pereméhez ér, hogy felkészüljön a halálra. Idős, csendes aszszonynál száll meg, messze a falutól, egy sziklaszirten. A rettenetet az öregasszony alig észrevehető melegsége oldja fel: a halálvágyó művészembert szíven üti szállásadójának embersége, felébrednek vágyai, ösztönei. Szuggesztív erejű képek, nyomasztó holdbéli táj.
Kint lenyűgöző, európai szemnek szokatlan domborzat, nyomorszéli falvak őslakosai a kocsmában, vadászó férfiak a kaktuszok között, sziklák és sziklák mindenütt.
Bent döbbenetes halálvágy harcol a a háboríthatatlan nyugalommal. Olyan viaskodás ez, ahol nincs helye a szónak.
Reygadas a belsőt vetíti ki a tájra, minden arcra, kőre, fára. A végtelen lassú kameramozgásával, hosszú snittjeivel, az amatőr színészek szenvtelenségével, a filmre vitt szurdok irreális, holdbéli hangjaival és az Arvo Pärt zenéjével megfestett Japán lelép a vászonról; betölti a vetítőtermet. Már a cím is az elvonatkoztatást irányozza elő: a japán szónak látszólag semmi köze a film lelkiállapotához; a rendező szerint a filmcímeknek leginkább asszociációkat kell kiváltaniuk a befogadóból. Terry Gilliam Braziljához hasonlóan a Japán sem leíró szócska, mindenki másra absztrahál, de ettől a néző bonyolultabb módon lesz részese az alkotásnak.
Kiarostami néhány éve Reygadashoz hasonlóan küldött el egy férfit a halál kapujába. Filmjében az utolsó előtti percig követi őt a kamera, akár kutya a gazdáját. A cseresznye ízének öngyilkosjelöltje élete végsőnek szánt óráiban megismerkedik egy köznapi bölccsel, aki elmeséli saját kálváriáját az öngyilkossággal, ami elől egy gyümölcs megízlelése mentette meg. Az ízt leli meg Reygadas filmjének hőse is: a lét ízét, amely az utolsó pillanatban illékonyabb minden másnál. S a cseresznye íze lehet egy öregasszony szeretete is. Még ha a kóstoló el is marad.
Reygadas még egészen fiatal, de első filmjével, a Japánnal Angelopulosz Theszaloníkijében elnyerte a legjobb rendező díját, úgy mint Edinburgh-ban, végül az egészet megspékelte egy cannes-i különdíj, és ez egy mexikói ügyvédbojtár esetében mégiscsak figyelemreméltó teljesítmény, főleg mert – még ha divat is – nem könnyű Tarkovszkij után inogni a sárban.
Elődereng még egyszer, ahogy a filmművészek évi számadásán szép sorban ballagnak a fentebb felvonultatott figurák. Nézd csak Andrej, nézd Béla, te is Abbas, nézd, milyen első filmet forgattam – csaholja Carlos Reygadas, s Tarkovszkij dörmög vissza, síron túli hangon: jól van Carlos. Fontos filmet költöttél. Baktathatsz velünk, maradhatsz a sorban. Lírai képsoraidról írni fog a szakirodalom. De, tudod, ki fog somfordálni a közönséged a moziból. Mi már megszoktuk, ám te ehhez még fiatal vagy. Fiatal vagy még a cseresznye ízéhez, Carlos Reygadas.
(Japán, feliratos mexikói–spanyol film, 2002, 130 perc. Írta és rendezte Carlos Reygadas, fényképezte Diego Martinez Vignatti. Forgalmazza a Budapest Film.)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
