Héjanász

Iránban a február 20-i választások és a reformmozgalom tétje már nem az, hogy a negyedszázada vezető pozícióban lévő elit melyik csoportja kerül ki győztesen a küzdelemből. A kérdés: háború vagy béke?

Megtámadja-e az Egyesült Államok Afganisztán és Irak után Iránt is, vagy belülről próbál olyan változásokat indukálni, amelyek megdöntik az iráni iszlám rendszert? Léteznek-e egyáltalán számottevő rendszerváltó erők az országban, és elég erősek-e ahhoz, hogy végrehajtsák a reformokat, vagy Amerikának csupán a fennálló rendszer további „erjesztése” az elsődleges célja a reformerek támogatásával?
Bush elnök 2002. január 29-én a kongresszus előtt mondott beszédében Iránt is „a gonosz tengelye” részének nyilvánotta. Azzal vádolta az iráni vezetést, hogy nukleáris potenciáljának fejlesztése atombomba előállítására irányul, és terrorszervezeteket támogat, elsősorban a közel-keleti Hamászt, a Hezbollahot, az Iszlám Dzsihád szervezetét, Arafat mozgalmát, és együttműködik az Al-Kaidával, volt táliboknak nyújt menedéket a területén, valamint támogatja Hekmatjar szervezetét, amely Afganisztánban az „idegen megszállók” ellen harcol. Szaddám Huszein rezsimjének megdöntése óta ehhez járul a harmadik vád, amely szerint Irán síita papi államot szeretne létrehozni Irakban.
Hatami elnök éppen ezért óvakodott attól, hogy bárminemű „casus bellit” szolgáltasson az Egyesült Államoknak: diszkréten együttműködött Washingtonnal az afganisztáni tálibok elűzésében, és ugyanezt tette a Szaddám rendszerének megdöntésére irányuló amerikai műveletek során. (A 2003. március 20-án megindított támadást Genfben amerikai–iráni titkos egyeztető tárgyalások előzték meg.) Ugyanakkor Irán harapófogóba került a szomszédságában Amerika-barát rezsimek hatalomra segítésével – noha nem volt felhőtlen a viszonya sem Szaddám Huszeinnel, sem a tálibokkal. Így kényszerült rá, hogy a színfalak mögött zajló kapcsolatfelvétel mellett nyíltan is felvesse a párbeszéd, a diplomáciai kapcsolatok helyreállításának kérdését az Egyesült Államokkal. Ma már tárgyalások folynak az Iránban menedékre lelt Al-Kaida-csúcsvezetők kiadatásáról is. Mindenekelőtt a rijádi öngyilkos merényletekért felelősnek tartott, egyiptomi születésű Szaif al-Adelről van szó, a szervezet harmadik emberéről és Szaed bin Ladenről, Oszama bin Laden legidősebb fiáról, valamint az Al-Kaida kuvaiti születésű szóvivőjéről, Szulejman Abu Gaitról. Állítólag amerikai–iráni titkos tárgyalások tárgyát képezi Ajman al-Zavahiri, az Al-Kaida második emberének és a jordániai palesztin, Abu Musszab Zarkavinak – akit Irak és Bin Laden összekötőjének tartanak – a sorsa is. E tárgyalások közvetett eredményének tekinthető, hogy az Irán által támogatott palesztin szervezetek, a Hamász és a Hezbollah beleegyezett a tűzszünetbe Izraellel, valamint hogy októberben Irán aláírta az atomsorompó-egyezmény kiegészítő jegyzőkönyvét is. A davosi világgazdasági fórumon részt vevő Hatami elnök az amerikaiakkal folytatott – az Iráni Iszlám Köztársaság fennállása óta első ízben nyilvános – megbeszéléseit követően kijelentette, hogy egytucatnyi Al-Kaida-csúcsvezetőt Iránban állítanak bíróság elé.
Kétségtelen, hogy Irán Afganisztán és Irak megszállását követően a bekerítettség érzetével küzd. A szendvicshelyzeten túlmenően teljes körülkerítettségbe került, hiszen a közép-ázsiai köztársaságokban is amerikai bázisok létesültek.
Irán, noha ősellensége Szaddám rendszerének, meg volt elégedve a háború előtti iraki helyzettel. Irak gyenge volt, és így – az amerikai megszállással ellentétben – nem jelentett fenyegetést Irán számára.
Az iráni politikai tervezés épp ezért most két alapvető stratégiai elképzelést igyekszik megvalósítani a térségben, amelyek mindegyike a környező országok gyengítését célozza. Az első: korlátozott belviszályt fenntartani Afganisztánban és Irakban. A cél az, hogy Kabulon kívül a hadurak, helyi kormányzók továbbra is veszélyeztessék a stabilitást, Irakban pedig gyenge síita vagy gyenge föderatív állam alakuljon. Ez Iránnak azért érdeke, hogy így a konfliktusok megoldásában sokáig le legyenek kötve az Egyesült Államok és szövetségeseinek katonai erői. Irán ellenzi Zahir sah afganisztáni szerepvállalását is, mert tart a monarchisták iráni megerősödésétől, az 1979-ben megdöntött iráni uralkodó, Mohamed Reza Pahlavi sah fiának hazatérésétől.
Ugyanakkor a tálibok idején szerzett tapasztalatok alapján elmondható, hogy Iránt idegesítené egy erősen iszlám arculatú afganisztáni kormány is, mivel a szabadságjogok élharcosának szerepében szeretne tetszelegni a mozlim világban, a „modernizált iszlám” előnyeit propagálva.
A másik stratégiai célkitűzés lényege a háborús feszültség fenntartása Palesztinában és Libanonban, illetve a közel-keleti békefolyamat aláaknázása.
Az előbbiek értelmében Afganisztánban a föderalista koncepciót – azon belül is Iszmail Khan heráti hadurat – támogatja a központosító törekvésekkel szemben. Irán speciálisan érdekelt a heráti térségben, amelyet saját gazdasági övezete részének tekint (a heráti régióban Irán számos projektet finanszíroz). Az is jellemző, hogy a Mohamed Serege nevű iráni iszlám gárdistaegység mintegy ötezer harcosa rendőri feladatokat lát el Iszmail Khan birodalmában. Ám míg a többi hadúr ott feszített az alkotmányozó nemzetgyűlésen, Iszmail Khan nyilvánvalóan kegyvesztett lett Kabulban, mandátumát törvénytelennek nyilvánították és hazazavarták. Az iráni katonai együttműködés ellensúlyozására a nemzetközi erők hatáskörét vidékre is kiterjesztették, ekkor került Herátba az első amerikaiakból álló egység…
Ami Irakot illeti, Irán – akárcsak az afganisztáni háború alatt – az Irak ellen megindított háború idején is visszafogott magatartást tanúsított, egyik felet sem támogatta. Sem erős síita állam, sem nyugati típusú demokrácia nem érdeke, de Irak szétesése, kurd állam létrejötte sem. Jól szervezett föderatív Irakot sem akar. Legszívesebben az egész Irak jelenlegi területét magában foglaló, tehát egységes, ám gyenge síita államot látna nyugati szomszédságában. Irán a tálibok példáján okulva sem Afganisztánban, sem Irakban nem kívánná erős vallási állam létrejöttét. Fő pártfogoltja, a néhai Al-Hakim nagyajatollah radikalizmusa kényelmetlen volt az iráni héjáknak, s tavaly augusztusi meggyilkolása nem jött rosszul a teheráni politikacsinálóknak. Irán jelenleg a mérsékeltebb, ám szintén Amerika-ellenes Muktada al-Szadr nagyajatollahot támogatja Irakban. (A harmadik iraki síita vallási vezető, Ali al-Szisztáni ajatollah együttműködik az amerikaiakkal.)
Amennyiben az amerikaiak – siker vagy kudarc után – elhagynák Afganisztánt vagy Irakot, Irán megragadná a lehetőséget, hogy kitöltse a hatalmi vákuumot. Ám az iráni beavatkozás egyelőre finoman kiegyensúlyozott marad.
Ezzel együtt Irán belső helyzetében is figyelemre méltó változások következtek be: a február 20-i parlamenti választások közeledtével kiújultak a hatalmi harcok a reformerek és a konzervatívok között. Ismeretes, hogy az Őrök Tanácsa meg akarja akadályozni, hogy megismétlődjön a reformerek korábbi győzelme, ezért nem engedélyezte a 8200 jelöltből 3600 indulását (közülük nyolcvanan jelenleg is országgyűlési képviselők). Ennek ellenére nem lehet meg nem történtté tenni azokat a változásokat, amelyek az utóbbi huszonöt évben zajlottak le az Iráni Iszlám Köztársaságban. A lakosság lélekszáma megduplázódott – ma már meghaladja a hetvenmilliót –, kétharmada harminc éven aluli, amelynek nincsenek emlékei a sah rendszeréről, és csak homályosan emlékszik az 1980-ban kitört, nyolc és fél évig tartó, Irakkal folytatott háborúra is. Jelentősen nőtt az iskolai végzettség szintje is: 1979-ben az írástudók aránya 50 százalék alatti volt, ma már eléri a 83 százalékot. Figyelemre méltó a nők jelenléte a munkahelyeken és a közéletben: ma már az egyetemek és főiskolák hallgatóinak több mint 60 százaléka nő.
Az országban jól szervezett diákegyesületek működnek. Az egyik az Abdul Karim Szorusz által vezetett Daftar-i Tahkim-i Vahdat (az Egység Megszilárdításának Irodája), a másik pedig Hasmatullah Tabarzade diákvezér lapja, a Pajam-i Danesdzsu (Diákok Üzenete) újság körül tömörülő csoportosulás.
Tavaly nyáron hatalmas diáktüntetések zajlottak le országszerte, a legnagyobbak az 1999. júliusi diákzavargások óta, bár a megmozdulások mérete nem érte el a 2001. októberi úgynevezett sporttüntetésekét. A tüntetők immár nemcsak egyetemi és oktatási reformokat, több munkalehetőséget követeltek, hanem számon kérték a hat éve kormányzó, 2001-ben elsöprő többséggel újraválasztott, reformernek számító Hatami elnökön a megígért és meg nem valósított reformokat, és a lemondását követelték. A diákok csatlakoztak annak a 135 parlamenti képviselőnek – a képviselők felének – a beadványához, amelyben az elnöki hatalom kibővítését követelték a papi tanáccsal szemben (a papi tanács ellenőrzi a fegyveres erőket és az igazságszolgáltatást), valamint azt, hogy egyházi személyek ne viselhessenek közhivatalt.
A diáktüntetések mögött az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsa áll, amely magában foglalja az 1965-ben alakult, kezdetben baloldali Mudzsahedin-e Khalk nevű szervezetet. Ennek balszárnyát a Khomeini-rezsim likvidálta, vallásos szárnya pedig 1981 óta Szaddám támogatását élvezte, ezért a terrorszervezetek listáján szerepel. Nem véletlen, hogy a teheráni tüntetések után az iráni rezsimmel hagyományosan jó kapcsolatokat ápoló francia hatóságok bezárták a szervezet franciaországi irodáit. A magukat marxistáknak nevező Mudzsahedin-e Khalk aktivistái megjelentek Irakban, valamint a pakisztáni Beludzsisztánban is.
Az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsának számottevő erejét képezik a monarchisták, akik az 1979 februárjában elűzött uralkodó fia, az Egyesült Államokban élő negyvennégy éves Reza Pahlavi köré csoportosulnak. Apjának szekularizált, Nyugat-barát rendszere után egyre nő a nosztalgia Iránban. (Ámbár erősen túlzóak azok az elemzői értékelések, hogy a lakosság több mint 50 százaléka őt támogatná egy olyan országban, ahol a túlnyomó többségnek nincsenek emlékei a monarchiáról.) Az iszlám forradalom után teokráciát bevezető országban, ahol a végső szó a főpapoké, mindenképpen érezhető egy világiasabb államforma igénye.
Ehhez a szövetséghez tartozik még az iráni Kurd Demokrata Párt, amelynek ismert vezetőjét, a Prágában doktorált Abdulrahman Gaszemlut pár éve egy berlini étteremben gyilkoltatta meg az iráni rezsim titkosszolgálata. Az öt pártot tömörítő ernyőszervezethez tartoznak még a fedajínok és Bani Szadr volt iráni miniszterelnök hívei is.
Az iráni kormányzat azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy ő áll az országon végigsöprő zavargások mögött, és – mivel nem mer rátámadni a tekintélyes fegyveres erőkkel rendelkező Iránra, amely erős regionális hatalom – politikai eszközökkel, belülről kívánja megrendíteni az iráni teokratikus iszlám rezsimet, hogy végül belső ellenzéke döntse meg, és az 1979-ben elűzött uralkodó, Mohamed Reza Pahlavi sah fiát, Rezát segítse hatalomra.
Iránban nagyobb mérvű társadalmi változásokkal kell számolnunk, mint ahogy egyes elemzők prognosztizálják. Az ország belső és külső helyzete egyaránt erjesztőleg hat a reformot követelő mozgalmak számára. Ám az a korábbi szakértői vita, amely arról szólt, hogy belső reformokkal fel lehet-e puhítani az iszlám rezsimeket, és demokratikus változásokra késztetni őket, eldőlni látszik: nem lehet. Az iráni iszlám rezsim elérte a toleranciaküszöböt, a rendszer belső eróziója tehát felgyorsul. Hogy ez az erózió elvezet-e a reformokhoz, vagy hosszabb válságfolyamatot eredményez, még nem lehet megmondani.
A február 20-i választások és fejleményei nagyban meghatározhatják az Egyesült Államok további Irán-politikáját is. Ha a papi elit hatalmon maradása Iránban nem is jelent majd nyílt háborút Amerikával, az mindenesetre bizonyos, hogy ha továbbra is a héják csinálják a politikát Teheránban és Washingtonban, az nem a békét fogja előmozdítani.