Hogyan legyél humoralista (23.)

Új regényt írok: A gróffá vált szintézis. Nem tej a tej, mert koporsófedél a szabvány. – Pici bazsalikomot… s annak a szivárványos fényénél. (A talajmintából is feltör a kőtörő-költészet, a bíróság azonnali szóviccre ítélte.) – Én azt mondom, Sashalom, Budajenő és csak utána, Kalasnyikov. (Ortopéd cintányér.)
– Te magtalan vagy, én meg Eurovízió. Van egy ilyen tétova óra: öt óra vagy fél hat. Boldogság-lerakodótelep. – Aludjon jól a Grízesnéni, cirkuláljon egyet, talál majd magának egy dagadtan elhízott műhímzőt. (Esőtábornok locs-pocsa.) – Még nem húzzuk le a redőnyt, hadd derengjen át a sötétség. (Arctalanító krém, felparcellázott okosság.) – Kitanultam a szűcsmesterséget, nagybátyámat bokán rúgtam, s irány Párizs. (Nagyapám havannai szivarra gyújtott, nagynéném császármorzsára.) Érdekes (???) egy pillanatig nem esik, még mindig van újabb és újabb mondanivalóm.
– A Hatásvadász Tsz-ben kezdtem a zárszámadást. (Mostantól előre visszaszámlálok.) Úgy érzem magam, mintha az Élmunkás téren nem volna több bába. – Nem tudom, hogy az atomhalál könnyebb-e a nemzethalálnál? – Nézd, én eddig csak kétszer haltam… Az első könynyebb volt, Afganisztánban…
(Avatatlan kezek sikoltottak a Körúton.) Enciánkék bajusza van, kotnyeles és világhírű tejfelvadász, a gének a fogpiszkálóban érnek össze. (Tovább akarok olvasni, mint a jegenyefa-nagykereskedők.) Mindent felírok: Donizet(t)(l)i.
– A Cafrangos Feri most hány éves? A megértés együtt duzzad a vehemenciával. Hogy elszalad egy nap! Tegnap ilyenkor még tegnap ilyenkor volt. (Van.) – Nem esek le sehonnan, hol láttál te barackfát pirulni? Az unióban is nyugodtan fogunk aludni, kackiásat. (Amputált dzsem, olyan átlátszó, mint egy majomkenyérfa, na ebből egy palacsinta vagy téglatészta.) – Maga is gondolkozik? Kis csekélységem is e körül ravataloz. Átaluszom az egész életemet, teljesen kipihenten szeretnék meghalni. Nem is tudom, mi lenne velem, nélkülem, a fához láncolva?! Pendelypalántán születtem, Alsózrikovában.
(A gipszkása jövendölései, ármány és galuska, most ugrik a majom a viccbe.) A forgalmasabb utakon már nem havazik, piszkafával elzavartam a választásokig egészen a kezdő olasz nyelvtanfolyamig. Tintaló. – Csokornyakkendőt kötök a kismutatódra (gyapotnyegleség). Pamacsba mártott ventilátorcsepp. Mókaízületi bántalmak, csillagrostélyos. Gyógymodorosság, bánathuppanás, cserzett macskaköröm. Sétakopoltyú. Marcipántlika, sirályegyenlőség, fullajtárház, Ménkőcsanak. (Ha a papagájeledel beszédbe elegyedne…) A valóság: hereshow. Tojáskarének. Huzavona-ákombákom / Ma mindenki a barátom! – Volna bennem egy belső hang? ami nem tudja máshogy (???) – kifejezni magát? (Krizbai András barátunk szíves tudatosítása alapján.)

Vasadi Péter 1982-ben megjelent Az ember reménye könyvében a „nagy realista” Szent Pál mondatait idézi az első korintusi levélből, végleges „megszégyenülésemre”. „Hálát adok Istenemnek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok szólni az elragadtatás nyelvén, a közösségben azonban inkább szólok öt érthető szót, azért, hogy másokat taníthassak, mint tízezer szót az elragadtatás nyelvén” (14, 18–19.). Támogatja, kéri és biztosítja a próféták szavait, hogy a szellem közvetlen forróságával buzdítsanak, de már vannak tapasztalatai az ösztönösségről (mely mohó a szavakban), s a babonába hajló önfitogtatásról. Eszünkbe sem jut kételkedni abban, hogy ő mindenkinél jobban beszél az elragadtatás nyelvén, hiszen állítását azzal hitelesíti: az igazán elragadtatott nyelv egyenértékű öt érthető szóval. (…)
Elragadtatás? Ma azt mondanánk, teli szív, szeretettől hajtott értelem. Tízezer szó? Ma azt mondanánk, kontroll nélküli szóözön, melynek beszélője elsiklik Szent Pál világító kifejezése mellett: „inkább… öt érthető szót”. Üdvös tanítás ez, amikor a világ éppenséggel nem szószegény, de szomjas az élő és éltető szóra. Élő szó? Alighanem a csendből kilépő szó él, s képes a csend hordozására. Az evangélium hirdetésére meg éppen az a szó alkalmas, mely az Isten nagyságától megérintett ember csendjéből való. Ennek a csendnek a paradox pillanataiból. Ezért van oly kevésre szükségünk, s ezért lehet oly nagy ereje öt érthető szónak. (Persze mi nem vagyunk – lehetünk Isten, Szent Pál – még Vasadi Péter se… sajnos.)
Nyelv és felelősség esszéjével folytatja ugyanebben a könyvében. A megszólaló a szaváért, a hallgató a csöndjéért felelős. S mindkettő ezért is, azért is, mert a megszólaló el fog hallgatni, s ebben a csöndben lemérheti elhangzott szavainak súlyát vagy súlytalanságát, a hallgató pedig meg fog szólalni, s szavában mérheti le, hogy csöndje fölkészítette-e erre a megszólalásra, vagy közben unatkozott. A szó nyílvessző, mely célba talál vagy célt téveszt; de sokszor bumerángként is viselkedik, mert visszaüt a megszólalóra.
Hááát igen… (esetemben). Bár – Vasadival: – minden ember lelke mélyén – kibontatlan! – prófétai küldetést hordoz!