Hová sietünk?

Nemrégiben a gyors, hadaró beszéd ellen írtam ezen a helyen. Mintha láthatatlan zsilipet nyitottam volna ki: levéláradat zúdult rám. Az olvasók többsége egyetértett velem. Ezzel kapcsolatban sokan az újabban meghonosodó étkezési szokásainkat is kifogásolták. Talán nem is a magyar konyhát féltik, hanem a régi élet hangulatát. Ízét. A terített asztalt, az étkezés otthonosságát, gyertyafényét. Meghittségét.
Egyik olvasóm azzal az ötlettel állt elő, hogy filmet kellene készíteni Volt valaha egy Magyarország címmel letűnt régi életünk derűs nyugalmáról. Mint az amerikaiak a vadnyugattal tették. Lehet, hogy igaza van?
„Már a disznótorok sem a régiek, a vidék is megváltozott, hová tűntek a régi disznótorok?…” – fakadt ki egyik levélíróm. Megszűntek a mindennapos téli, falusi összejövetelek, korán bezárják a kapukat, és szabadon engedik a kutyákat. Valami meghal a szemünk előtt, és mi az ujjunkat se mozdítjuk, hogy ezt megakadályozzuk. Pedig kultúránkhoz tartozott, őseinktől örökölt szokásainkhoz, az élet sokféle ízének jelentős tényezője volt, az otthon melegét árasztotta, a jövő nemzedékét ringatta.
Én még gyakran visszaálmodom azokat a csendes téli, falusi estéket. Elegendő, ha behunyom a szemem, s máris ott ülök egy falusi kis szobában, a kemence padkáján, hátamat melengetve és a szomszéd ízes beszédét hallgatva. Korán sötétedett a téli hónapokban, a mama már négy óra után meggyújtotta a petróleumlámpát, és nemsokára felugatott a kutya is az udvaron: érkezett a szomszéd. Vagy a koma. A sógor. Egyszer hozzánk jöttek, máskor mi mentünk el ismerősökhöz. Beszélgetni. Agyonütni az időt. Számot vetni. Eltűnődni. Vagy keseregni?
Nem volt trakta. Esetleg egy darab sült tök jutott a vendégnek. Vagy csak a tökmagot törtük a fogunk alatt ropogtatva. Olykor nagyapa hozott fel a pincéből tarka ibrikben házi termésű bort. Ünnepnapokon, vagy ha éppen úgy hozta a kedve. De senkinek se jutott több egy-egy pohárnál. Az asszonyok nem ittak. A mama néha töpörtyűs pogácsát is rakott az asztalra.
Hogy miről beszélgettünk? A múltról. A történelemről. Isonzóról, Doberdóról esett szó, Trianonról, sok-sok szenvedésről és a magunk kis örömeiről. Olykor nagy lakodalmakról, hirtelen halálokról, virtusról. Aztán elrohant az idő, nyolc órakor hazamentek a vendégek, vagy mi érkeztünk haza a vendégségből, a mama ágyat bontott, és a kutya is pihenőre tért az udvaron, befeküdt a vackára.
Ünnepek is tarkították ezeket a téli estéket. Például a disznótorok. Már előző nap lázas tevékenység folyt, mi, gyerekek aznap nem is mentünk iskolába. Reggel korán érkezett a böllér, kivonszolták a hízót az ólból, éles visítás, aztán fellobbant a perzselő szalma lángja.
Elevenek voltak a hagyományok, minden disznótornak, lakodalomnak ugyanaz maradt a forgatókönyve. Az esti beszélgetésnek is. Az én időmben a világháború, az új generációnak a második háború, aztán az ’56-os események és végtelen szenvedése a népnek, főleg a parasztságnak. Tűnődöm, mivel is kezdődött az élet felgyorsulása, ami ma már nem ismer határt? A technika fejlődésével, a világ jobb megismerésével? Annyi bizonyos, hogy kortünetté vált.
Előbb jött a rádió. Gyanakodva ültünk le mellé meghallgatni, mit üzen? Aztán érkezett a televízió. Már nem volt elegendő a hang, kép is kellett az eseményekhez. Maga az esemény, meztelen valóságában. Aztán felment az ember a világűrbe. Eljutott a Holdra. Kitágult a látóköre, sokat akart markolni, mindent, amit csak elér vagy elérhet. A régi az nem kell. A hagyomány nem érdekes már, maroktelefonnal át lehet kiáltani az óceánon. Arra sincs időnk, hogy leüljünk egy terített asztalhoz, és elfogyasszuk az ebédet, állva eszünk valahol. Valamit bekapunk. Akár az űzött vadak. Megfigyelem: a nagymama a konyhában időjárás-jelentést hallgat a rádióból. A nappaliban a gyerekek tévét néznek, arra fogadva, mi lesz végül is Anettkával. E-mailt küldenek, interneteznek, beneveznek a kereskedelmi adók rejtvényrovatának telefoncsatáiba. Csendes téli esték?
Nemcsak a beszédünk válik értelmetlenné a hadarással, nyugalmunkról is önként lemondunk. Szétesik az életünk. Csak tudnám, hová sietünk?… És miért?