Ír intrikák

E U R O P A N O V A

Gael nyelven tudni Írországban nem kötelező (bár elemi iskolában tanulni igen), mindenesetre az utcaneveket kiírják az ősi, kalligrafikus betűkkel büszkélkedő, ékes keltasággal is a mintegy százezer, nyelvében is ír állampolgár kedvéért. Írország azonban (mind a kettő; vagy ahogy ők egyszerűsítik: a zöld sziget) alapvetően anglofon ország, s ez a tény – tekintsen vissza bármilyen gazdag históriai múltra a haladó angolutálat – erőteljesen hozzájárult a „kelta tigris” fedőnéven emlegetett ír kulturális és gazdasági csodához. (Könnyen belátható: egy multinacionális befektető szemében nem kifejezetten hátrány, ha a segédmunkás és a takarítónő is anyanyelvi szinten bírja a domináns világnyelvet.) El kell oda menni, bele kell szagolni a levegőbe, hogy a saját érzékeivel tapasztalja az ember: ez a csoda – valóság.
Kezdő statisztikusok is tudják: látványos növekedést bármilyen ágazatban akkor lehet elérni, ha kellően alacsonyan van a bázispont, amelyhez később majd viszonyítani tudunk. Az írek esetében ezzel – sajnálatosan – nem volt gond. A már-már bigottan katolikus Írországot a protestáns Anglia a legutóbbi időkig afféle háztáji gyarmatnak tekintette, függetlenségi törekvéseit évszázadokon át elnyomta, kulturális szabadságharcát fensőbbségesen megmosolyogta. Az írek történelmük nagy hányadában nem tudtak megélni saját földjükön, s valósággal kapóra jött nekik a kolonalizáció, hogy bárminő születésszabályozást nem ismerő demográfiai „túltermelésüket” a kivándorlás csodafegyverével oldják meg. E tekintetben az írek semmilyen „józan” mértéket nem ismertek – igaz, a milliós nagyságrendű áldozatot szedő éhínség, amelyet egy totális burgonyavész idézett elő, nem is igen engedett túl sok moralizálást ennek a nagy múltú és kultúrájú nemzetnek. Ha lehet hinni nekik: a mintegy négymillió anyaországival szemben manapság nyolcvanmilliónyian tartják magukat írnek szerte a világon. Csupán Albionban kétmilliónyian vannak, de elképesztő létszámú kolóniák léteznek Ausztráliában és Dél-Afrikában is – főképpen pedig Amerikában. (Ha a vándor betér az Írország legmagasabban fekvő kocsmájaként reklámozott Johnnie Fox’s Pubba, s két ínyencfogás között megtekinti a falat beterítő gazdag sajtóillusztrációkat, semmi kétsége nem marad afelől, hogy a Dallasban meggyilkolt Kennedy elnök is elsősorban ír volt, s csak másodsorban amerikai.) S ha ennek a néptömegnek csupán a fele tart fenn érdemi kapcsolatokat a történelmi Írországgal, már akkor is érthető, honnan tudtak az írek tízszer annyi nemzetközi tőkét mozgósítani gazdasági talpra állásukhoz, mint amennyit a bürokratikusan nehézkes Brüsszeltől nagy leleménnyel kisajtoltak.
Amit manapság Írországként ismerünk, az a végtelenbe vesző régmúlt és a globális jelen zavarba ejtően harmonikus összeszövődése. A hátrányokból – a homályból, a rossz klímából, a szegénységből – posztmodern mítosz szövődött: kiemeltek az írségből néhány kirakati momentumot (a tradicionális zenét, a stilizált táncot, a kedélyes kocsmákat, a barna és vörös söröket, a tejes whiskyket meg a kelta kerek tornyokat), amelyből felépítettek egy talán sosem létezett képet. Országimázs – mondjuk sommásan, de igazából ez nem helytálló. Flatley amerikanizált, merev felsőtestű táncosait ugyanis minden jobb érzésű ír értelmiségi szívből megveti – ám egyúttal azt is belátja: James Joyce eszeveszett dublini írásművészete sem csapott ekkora reklámot az ír kultúrának. Igaz, ír értelmiségiekből meg feltűnő hiány mutatkozik: a dublini elit leginkább egy magyarországi megyeszékhely intellektuális felhozatalára emlékeztet. (Annál nagyobb bravúr, hogy mindenféle európai fórumon hatékonyan tudják képviseltetni magukat.)
Miért látszanak mégis az írek tízszer jobban a világban, mint a nemkülönben kiterjedt s hasonlóképpen szivárványos emigrációval rendelkező magyarok? Az ok alighanem a koncentráció. Az írek kevés „sportágban” indulnak, ám azokban rendszerint listavezetők. Nemcsak rocksztárjaik számítanak országos (s egyúttal nemzetközi) nevezetességnek, akikről illik tudni, hogy hol van fényűző villájuk; hanem színészeik, sőt íróik is. Térképeket gyártanak, hogy az Ír-sziget tájai mely regényekben bukkantak fel. S ugyanezt megcsinálják moziügyben is: az a település, ahol valaha filmet forgattak, szinte automatikusan bekerül a nemzeti emlékezetbe. Nem nevetséges ez? Csöppet sem. Fontossá az válik, amit mi magunk fontosnak ítélünk. Az írek pedig az emberiség fő sodrába tartozónak ítélik magukat. Álljon elő, aki cáfolni képes e hitet!
A kelta múltban persze remek piárlehetőségek rejlenek. A magyar ember úgy képzeli (talán mert az ő honában is tártak fel kelta telepeket), hogy a gáncs nélküli lovagok ilyen történelem előtti tájakon vizslatták az elveszett Excaliburt. Glendalagh ősi sírjai akár az akkurátusan beszántott hajdúböszörményi temetőben is lehetnének. A kerek tornyok trükkje (hogy ajtó-ablak elérhető magasságban egyszerűen nincsen rajtuk) akár a lófarkas törökök ellenében is követhető harcmodor lehetett volna. Moher szikláira kapaszkodva pedig osztozni tudunk a hiedelemben: a Föld igenis lapos, s valahol itt van a széle.
Mindazonáltal korunk Írországa nem (csak) a múltban él. Hogy mást ne mondjunk: intrikákért sem megy a szomszédba. Ha arról van szó, hogy a túl sebes fejlődés miatt immár nem tudnának kellőképpen részesülni az uniós kassza áldásaiból, nosza, egy régióból csinálnak kettőt: egy fejlettet meg egy rászorultat. Utóbbi pedig továbbra is tarthatja a markát. S egy ilyen leleményes, gyarapodó országban a kivándorlásnak is van alternatívája. A nyolcvanas években fordult meg a trend: az érettségiző osztályokból már többen maradtak otthon, mint amennyien elmentek. Azóta a rohamos fejlődés picit mintha megtorpant volna, de az ír társadalom akkor is az emberiség krémjéhez tartozik. Minden rendelkezésre áll a boldoguláshoz – a szilárd identitástól az internetes infrastruktúráig. S még valami: az írek akkor is wexfordi epret esznek, ha semmi íze sincs – csak mert a zöld szigeten termett…