Nincs semmi különös abban, ha valaki bölcsésznek megy. De hogy nyelvész és tanár lesz, az már nem magától értetődő. Bárdosi Vilmost nehéz elképzelni más pályán.
– Meghatározó élményt jelentett számomra mindaz, amit a magyartanáromtól, Szemző Magdától tanultam – emlékezik Bárdosi Vilmos. – Amikor a gimnáziumban megszűnt a franciatanítás, csak oroszt és németet lehetett tanulni, megkérdeztem tőle, nem foglalkozna-e velem magánórákon, merthogy francia szakos is volt. Vállalta, naponta négy órát tanultunk, és két év alatt elvégeztük négy év anyagát. Belebolondultam a francia nyelvbe. Annyira lelkesedtem, hogy Szemző Magda szárnyakat kapott tőle, így egymást erősítettük. Neki köszönhetem, hogy azonnal felvettek az ELTE francia–német szakára. Az egyetemen az első órát Kelemen Tiborné tartotta, akit mindenki Mme Kelemennek nevezett. Leesett az állunk, csak néztünk, hallgattunk, mindannyiunkat megbűvölt.
– Az ELTE-n több nemzedék tőle tanulta a francia nyelvtant. A rendszerváltozás után ő szervezte meg a francia tanszéket a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is. Minden tanítványa rajongott érte. Mi lehetett a titka?
– Talán az, hogy egyszerre volt kedves, megnyerő egyéniség, nagyon jó tanár és nagyon elegáns asszony. Remekül tudott franciául, nemigen lehetett tőle olyat kérdezni, amire ne tudott volna válaszolni. Vagy ha mégsem, azt mondta, utána kell néznie, és később visszatért rá. Tőle származik a tanszéken szállóigévé lett mondás: „L’usage hésite”, azaz: a nyelvhasználat habozik, tehát ez is, az is elfogadható, nem lehet mindent szigorú szabályokba foglalni. Mme Kelemen hamar különfeladatokkal látott el, később az adott újabb ösztönzést, hogy negyedévesen egy évet tölthettem francia állami ösztöndíjjal a párizsi École normale supérieure-ben. Összehasonlító nyelvészetet tanultam, még hallgathattam a nagy öregeket, Jean Perrot-t, André Martinet-t. Mentem utánuk egyik helyről a másikra, a Sorbonne különböző részlegeibe. Hol a Paris IV-ra, hol Vincennes-be. Szabadon éltem, vizsgáznom nem kellett, ha épp nem volt órám, beültem a könyvtárba. Azóta is erre vágyom. Amint hazajöttem, bekapcsolódtam a francia–magyar összehasonlító csoport munkájába, amelyet Párizsban Jean Perrot professzor, itthon Kelemen Jolán és Hermann József vezetett. Az összehasonlító nyelvészet a nyelvek azonosságait és különbségeit vizsgálja, és ezzel segít elkerülni az utóbbiakból következő csapdákat. Ez a szemlélet akkor teljesen új volt, tíz évig tartott, amíg sikerült elfogadtatnunk. Ennek a kutatásnak lett az eredménye 1985-ben a Grammaire du français contemporain című egyetemi tankönyv, amelyet Kelemen Jolánnal, Pálffy Miklóssal, Kiss Sándorral és Pataki Pállal együtt állítottunk össze. Máig használják a diákok. Ezekhez a kutatásokhoz kapcsolódik a hagyományos szótárakétól eltérő szerkezetű Magyar–francia rag- és névutószótár is.
– Miért lehet izgalmas olvasmány egy szótár?
– A szótárban benne van a nyelv lelke. Ha megnéz egy francia, német, portugál, spanyol szótárt, mindegyikben felfedezheti a csak rá jellemző sajátosságokat. A nyolcvanas években ösztöndíjat kaptam Nancyba, a francia számítógépes nyelvészeti és szótárszerkesztési kutatások központjába. Mindig is érdekelt a számítógép, tetszett, ahogyan ezzel az új eszközzel próbálták meg leírni a nyelvet, különösen a változó szókincset. Attól kezdve megmaradtam ezen a területen. Izgatott, hogyan lehet mások számára is érthetően és érdekesen leírni a nyelvet. Sokat segített ebben Hadrovics László. Ő nem volt francia szakos, de jó néhány nyelven tudott, természetesen franciául is, és szótárszerkesztéssel foglalkozott. Valami különös affinitás alakult ki köztünk a szókincs szeretetének köszönhetően.
– A szókincskutatás vezette a szólásszótárakhoz, amelyek valóságos kincsestárak…
– A szólásokat a nyelv virágainak is szokták nevezni. Lelkünk egész gazdagságát tükrözik, és érdekes kultúrtörténeti vonatkozásaik vannak. „A nemzeti nyelvben, mely bensőséges árnyalatával és szólásaival nemzedékről nemzedékre öröklődött, valamiképp még kifejeződött a tömegek egyénisége s a tömegek halhatatlansága” – írta Kosztolányi. A Francia–magyar szólásszótár szerkesztése közben jöttem rá, hogy meg kellene vizsgálni a magyar oldalt is, mert nincs friss szólásszótárunk. Ugyanerre a következtetésre jutott németes kolléganőm, Hessky Regina is a német tanszéken. Ketten kezdtük azt a kutatási programot, amelynek a Magyar szólástár lett az eredménye. O. Nagy Gábor szenzációs könyve után ez az első, amely a teljes magyar szóláskincset feldolgozza. Több mint tizenháromezer szólást, közmondást és „helyzetmondatot”. Az utóbbiak olyan mondatértékű kifejezések, mint például a „Nem hajt a tatár”, amelyek a szólás és a közmondás közé tehetők.
– Milyen módszerrel készül egy ilyen szótár?
– Földolgozzuk a már létező szótárakat; újságokat, folyóiratokat tanulmányozunk, új kifejezéseket gyűjtünk. Helyet adtunk a szlengnek is. Szép számmal sikerült összeszednünk ebből a rétegből is, részben a korábban kiadott szlengszótárakból és főként a diákjaimtól.
– A professzor a diákjaitól tanul?
– Bizony! A Francia–magyar szólásszótárt diákok segítségével készítettem, közülük ketten már kollégáim. A magyarországi szótárkiadásban jelentős szerepet vállaló kiadónknak szerencsére felkészült számítástechnikai munkatársai vannak. Ők dolgozták föl az összegyűjtött anyagot az általunk megadott szempontok szerint számítógéppel, ezzel jelentősen meggyorsították a munkát.
– Hogy jut ideje tanszékvezetésre?
– Itt kezdtem a pályámat, itt dolgozom 1976 óta. Végigjártam a szamárlétrát a gyakornoki foktól a professzoriig. Kevesen tudják, hogy az ELTE-n 228 éve tanítanak francia nyelvet. A francia tanszéket egy német romanista, Philip Auguste Becker alapította meg, és később olyan kiváló professzorok vezették, mint Rákosi Sándor, Laczkó Géza, Benedek Marcell, Haraszti Gyula, Eckhardt Sándor, Gyergyai Albert. Csodálatos könyvtárunk van, harmincezer kötet, köztük olyan rendkívül értékes sorozatok, mint a Nagy Francia Enciklopédia. Mindig párhuzamosan tanítottam és kutattam. Most is több tárgyat tanítok, nem akarok elszakadni a tanítványaimtól. A tanszékvezetői teendőkre kell hogy jusson idő. Dékánhelyettesként tudományos és kutatásszervezési ügyekkel foglalkozom.
– Nagy vitát váltott ki a felsőoktatás újabb reformterve. Hogyan érinti ez a tanszéket, ahol most legalább hatszor annyian tanulnak, mint a rendszerváltozáskor?
– Az Európai Unióban 2010-re ki kell alakítani az egységes európai felsőoktatási térséget, ehhez kétségtelenül változtatásokra van szükség. De a dolog egyelőre ugrás a sötétbe. Elkapkodottnak érezzük ezt a tervet. A finanszírozást sem látjuk biztosítva. A magunk háza táján maradva: a nyelvtanításban erősíteni kell a gyakorlati tudnivalókat. Több kurzusra van szükség a mai Franciaország életéről, a régiókról vagy arról, hogyan használjuk a szótárt nyelvtanulás közben.
– A bölcsészkarokat gyakran érte az a vád, hogy nem tanítják meg igazán jól a beszélt nyelvet, helyette túlságosan sok fölösleges tudást töltenek a diákok fejébe.
– A beszélt nyelvi képzés a mai napig nem erősségük a bölcsészkaroknak. De a fölöslegesnek hitt ismeretek nem fölöslegesek. A diákok rutint, tapasztalatot szereznek a tanulásban. Ennek nagy előnyei vannak.
– Szakemberek mondják, hogy az anyanyelvünket is akkor tanuljuk meg igazán, ha idegen nyelvet tanulunk. Miért?
– Az anyanyelvünket nem tudatosan tanuljuk, az idegen nyelvet viszont igen, hacsak nem nagyon korán kezdjük. Idegennyelv-tanulás közben tudatosodik bennünk sok minden, amire korábban nem gondoltunk. Ha egy külföldi megkérdezi, mit miért használunk úgy, ahogy, előfordul, hogy hirtelen nem is tudunk válaszolni. Franciaországban nagy hangsúlyt helyeznek az anyanyelvi kultúrára. A francia nyelv a mai napig küzdelmek sorozatában alakul. Mindig valamiért vagy valami ellen, de a mérleg végül pozitív. Elérték, hogy a franciák megbecsülik a nyelvüket, és hogy az immunisabb lett az angollal szemben. Törvényt hoztak az anyanyelvük védelmére, és intézményesen, hivatalos keretek között foglalkoznak azzal, amivel nálunk csak néhány elszánt nyelvművelő. Megvitatják és eldöntik, hogyan kell szabatosan lefordítani az új angol kifejezéseket, és a hivatalos folyóiratban rendszeresen közzéteszik a francia változatot. De üzleti körökben ott sem mindig következetesek. Az egyik legnagyobb francia cég vezetői párizsi székházukban angolul értekeznek egymással.
– Az Európai Unióhoz való csatlakozás egyik alapfeltétele volt jogrendszerünk összehangolása az EU-éval. A Szegedi Egyetem professzorával, Trócsányi Lászlóval új Francia–magyar, magyar–francia jogi szótárt szerkesztettek. Milyen anyagokat használtak föl hozzá?
– Hetven éve nem volt ilyen jogi szótár, mindenképpen friss forrásokat kellett fölkutatnunk. Franciául tudó kollégákkal, fordítókkal, tolmácsokkal gyűjtöttük a kifejezéseket. Jogászoknak is megvolt a maguk gyűjtése, de rendszerint nem értettek egyet abban, hogy egy-egy francia kifejezésnek mi a helyes magyar megfelelője. Nem volt tehát könnyű eldönteni, mi kerüljön be a szótárba. Karakai Imre kollégám, aki évek óta EU-konferenciákon tolmácsol és fordít, hiteles EU-dokumentumokból szedegette öszsze a francia anyagot, ez adott bizonyos stabilitást. Így lassan összeállt a szótár. Biztosan nem tökéletes, biztosan fel kell újítani néhány éven belül, de legalább megvan.
– Magyarországon a második világháború előtt egyáltalán nem volt ritka, hogy valaki az anyanyelvén kívül három-négy vagy annál több nyelvet tudott. Ma tíz ember közül kettő beszél idegen nyelvet valamilyen, többé-kevésbé vitatható szinten. Mit lehetne tenni azért, hogy ezt a több évtizedes elmaradást valahogy behozzuk, különös tekintettel arra, hogy az Európai Unió tagjai leszünk? A magyar az unió hivatalos nyelve lesz, de ez nem változtat azon, hogy nemigen fogjuk tudni megértetni magunkat külföldön, ha nem beszélünk idegen nyelveket.
– Nem vagyok különösebben optimista. Az idén szeptembertől lehetőség nyílik arra, hogy előkészítő osztályban tanítsanak idegen nyelveket azokban a középiskolákban, amelyek ezt vállalják. A minap az Oktatási Minisztériumban hallottam, hogy a pályázatra 491 osztály jelentkezett, és a legtöbb helyen csak angolt fognak tanulni a gyerekek. Az illetékesek szerint a piac döntött így, ezért a folyamatba nem szabad közvetlenül beavatkozni, csak ajánlásokat lehet megfogalmazni. Amiket vagy megfogadnak, vagy nem. Ez tragikus következményekkel járhat a többi nyelvre, és ellentétes azzal, amit az Európai Bizottság határoz meg A nyelvtanulás és az anyanyelvi sokszínűség támogatása című programban. Az volna a kívánatos, hogy anyanyelvünkön kívül legalább két, de inkább három idegen nyelvet beszéljünk. Ha egy spanyol megtanul angolul és franciául, akkor három világnyelvet tud. Ha mi tesszük ugyanezt, mi csak kettőt tudunk. Kulturálisan káros és politikailag biztosan téves, ha ennyire leszűkítjük a nyelvtanítást. Magyarországnak a csatlakozás után lesz csak igazán szüksége legalább két idegen nyelvet és lehetőleg valamelyik szomszéd ország nyelvét is jól beszélő szakemberekre, akiknek az utánpótlásáról is folyamatosan gondoskodni kell. Ehhez pedig magas szintű tanárképzés kell. Pozitív diszkriminációra van tehát szükség a „kevésbé gyakran használt nyelveket” illetően. Amúgy abszurdum, hogy a franciát is ide sorolják, amikor az Európai Unió intézményeiben ez a leggyakrabban használt nyelv az angol mellett. Hadd idézzem megint Kosztolányit: „Ha a nemzeti nyelv helyett egyetlen nyelv uralkodnék a világon kényúrként, akkor a tömegek egyénisége elpusztulna, s vele együtt a tömegek halhatatlansága is, amelyek akár tizenkétmillióból, akár százhetvenmillióból álltak, mégis egy meghittebb közösséget jelentettek, mint az egész. Az úgynevezett világnyelv, mely mindenkié lenne, valójában senkié se lenne. Egy ilyen közhasználati cikk túlontúl tág ékszertartója lenne az egyéni emlékek kincsének.”
***
Bárdosi Vilmos 1952-ben született Szombathelyen. 1974–1975: egyéves francia állami ösztöndíj a párizsi École normale supérieure-ön. 1976-ban francia–német szakos tanárként végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, azóta az egyetem francia tanszékén tanít. 1991: az ELTE Egyetemközi Francia Központjának egyik alapítója, egy évig igazgatója. 1995 óta az ELTE francia tanszékének vezetője, 2000-től egyetemi tanárként. 1997–2001: Széchenyi professzori ösztöndíjas. 1999-ben a Dijoni Egyetem nyelvészeti és filozófia tanszékének, 2003-ban a párizsi Université XIII-nak a vendégprofesszora. 2003-tól az ELTE bölcsészkarának tudományos dékánhelyettese. Legismertebb könyvei: Bevezetés az egyetemi francia nyelvészeti tanulmányokba (1982); Grammaire du français contemporain (1985, társszerző); A francia nyelv lexikona (1996, társszerző); Francia–magyar szólásszótár (1997); Magyar–francia rag- és névutószótár (1999, társszerző); Francia–magyar, magyar–francia jogi szakszótár (2001, főszerkesztő, Trócsányi Lászlóval); Magyar szólásszótár (2003, főszerkesztő).
Párizs
Párizs súlyos döntést hozott, felrúgta saját hagyományait
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!