Milyen is a hétköznapi jobboldali?

Feladta a leckét az olvasónak Csite András Hitek és hiedelmek a magyar jobboldalról című írásával (MN, 2004. február 25). Nekem legalábbis többszöri elolvasás után sem sikerült eldöntenem, hogy a cikk a magyar jobboldal egy bizonyos részének leheletfinom, szeretetteljes iróniával való leírása, vagy pedig a szerző saját identitásának az egész jobboldalra kivetített megfogalmazása. Talán a szerző szándékosan hagy bizonytalanságban bennünket efelől. Az eredmény azonban a mai magyar politikai jobboldalnak egy olyan rémisztő karikatúrája, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A karikatúra lényege, hogy bizonyos jellemvonásokat kiemel, felnagyít, általánosít. Sokan, nagyon sokan vagyunk a jobboldali pártok törzsszavazói között, akik nem ismerünk magunkra abban a görbe tükörben, amelyet Csite András tart elénk. Sőt, mintha a jellemzés minden egyes pontjában éppen az ellenkezőjét kapnánk annak, amit magunkról gondolunk és amiben hiszünk. S mivel sokan vagyunk, én is általánosítok, és többes szám egyes személyben fogalmazok, mint Csite András.
A szerző szerint a hétköznapi jobboldali ember múltba forduló, frusztrált, képtelen belenyugodni Erdély elvesztésébe; disznót vág, pálinkát főz; többgenerációs, apaközpontú családban él, nem tudja gyerekeit megvédeni a tévék álvalóságvilágától; miközben ő, a harmincas éveiben járó, kopaszodó jobboldali üvegszámra issza a bort whiskyvel, még vonzónak találja megnőtt tomporú feleségét; enyhén antikatolikus, és bár templomba jár, hitét csak kurtán éli meg; eszméinek egy része nyíltan vállalhatatlan, szalonképtelen; Amerika- és globalizációellenes, de szenved Magyarország unalmasságától és szürkeségétől és a jobboldali közélet gettójellegétől. Uram, irgalmazz! Ha ezek vagyunk mi, jobb, ha azonnal becsukjuk a boltot, és a jobboldaliság helyett valami más elfoglaltságot keresünk magunknak.
De MI nem ilyenek vagyunk. Érdekel bennünket a múlt, nagyon is érdekel, de nem visszahozni akarjuk, nem újrateremteni, hanem tanulni belőle. A gondolataink, a terveink, az álmaink a jövőre vonatkoznak, akár a gyermekeink jövőjére, és nem az elmúlt évszázadok (sokszor kétes) dicsőségét sírjuk vissza. Erdéllyel és a többi országrésszel kapcsolatban leginkább az foglalkoztat minket, hogy mit kellene tennünk a politikában, kultúrában, oktatásban ahhoz, hogy ezek a területek ne váljanak számunkra végképp idegenné.
A disznóvágás, a pálinkafőzés csak annyiban érdekes, amennyiben a vidéki, falusi életmód része. Mi azonban nem azért vágyunk falura, mert ott keressük a jobboldaliság megtartóerejét, hanem mert a városi, nagyvárosi életmód az ember mint biológiai lény számára politikai hovatartozástól függetlenül természetellenes. A családjaink nem többgenerációsak, és nem apa- és férfiközpontúak, akkor sem, ha történetesen az apa/férj a fő eltartó. A feleségeinket még negyvenen túl is vonzónak találjuk, akkor is, ha szép alakjukon nyomot hagyott a három vagy négy terhesség és szülés. A gyerekeinket pedig igenis meg tudjuk védeni a médiaszeméttől: nincs tévénk, vagy ha van, csak ritkán és jól kiválasztott műsorokra kapcsoljuk be. Gyerekeink kicsi koruktól kezdve megszokták a tévé hiányát, és tinédzserként már akkor sem ragadnak a tévé előtt, ha ezt megtehetnék.
A hitünk éppen ellenkezője annak, mint amiről Csite András írt: lehet, hogy nem vagyunk fegyelmezett templomba járók, de rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy egyszer mindannyiunknak számot kell adnunk életünkről a Szeretet-isten előtt. És hisszük, hogy minden valós hétköznapi tapasztalatunk ellenére a világ és az egyén ügyei fölött ez az isten uralkodik, nem pedig a véletlen és a szerencse.
A mi eszméink nem vállalhatatlanok és nem szalonképtelenek, semmilyen közegben sem. Kinevetjük azokat, akik egymás között nyíltan vagy burkoltan zsidóznak, és ugyanakkor melldöngető öntudattal emlegetik a magyar nép rendkívüli intellektuális teljesítményeit. Ezek a teljesítmények ugyanis igen jelentős részben éppen zsidó honfitársainkhoz kapcsolódnak. Mi magunkénak akarjuk tudni ezt a dicsőséget, és magunkénak, hozzánk és közülünk valónak akarjuk tudni a magyar zsidóságot is. A mi szemünkben az 1944-ben elhurcolt magyar állampolgárok és magyar anyanyelvű emberek MI voltunk, nem valamiféle közénk furakodott idegenek. A zsidó vallás a magyarság egyik öröksége; nomád őseink között hamarabb megjelent, mint a kereszténység.
Sokan közülünk testközelből ismerik Amerikát. Ami tisztelni- és szeretnivaló ott, azt tiszteljük és szeretjük, ami pedig rossz, azt kritizáljuk. De ettől igen távol van a sommás Amerika-ellenesség. Hasonló a helyzet a globalizációval. Nem lehet úgy élni, hogy valaki szidja a globalizációt, és közben alaposan kihasználja minden előnyét.
Az lehet, hogy „a nemzetközi színtéren alig-alig különböztet meg bennünket bármi is a környező országoktól”, de hogy mi ettől még nem látjuk unalmasnak Magyarországot, az biztos. Olyannyira nem, hogy jól fizető külföldi állásokból is hazajövünk, mert szenvedélyesen szeretjük ezt az országot ezerféle szörnyű betegsége ellenére is. És a szellemi életünk sem zárt, nem gettó jellegű. Mi nem egy jól védhető vár falai között élünk, ahonnan ki kellene minket csalogatni, hanem a mezőn, ahol ki vagyunk szolgáltatva az időjárás viszontagságainak, ahol együtt nő a búza és a konkoly, és ahol temérdek munka vár ránk: szántani kell és vetni, vetni, vetni…

Dr. Magyar Imre
Budapest