Sms-ek kíméljenek!

Nem zárható ki, hogy Ron Werbernek azért kellett távoznia a kormány- és MSZP-kommunikáció fedélzetéről, mert hibát hibára halmozott a szimbolikus hadviselés terepén. A gazdaság vagy a költségvetés félrekommunikálása nem elegendő indok (egy bizonyos kormányzati teljesítményszint alatt a legrutinosabb kommunikátor is tehetetlenül tárja szét a karját), a figyelemelterelő akciók fiaskója annál inkább. A kormányoldal liberálisai, ha kissé késve is, de felfogni látszottak, hogy a Barangó-féle elszólás (ami egy nagy jéghegy picinke csúcsa) nem mentegethető – az expressis verbis keresztényirtás ugyanis olyan plasztikus, bármikor behivatkozható idézet, amire hasztalan engedik rá a baloldali médiahengert. Egy ilyen brutális mondatot csakis a cselekvés, a látvány képes felülírni: valósággal kapóra jött tehát a szimbolikus harcosoknak az izraeli zászló fotogén lángra lobbantása háromnegyed órával a Tilos-tüntetés berekesztése után. (Egy klasszikus Horn-idézet elferdítése kívánkozik ide: „Mintha mi égettük volna.”) A provokációt emlegetők persze tudvalevőleg mind közveszélyes fantaszták; de nem zavarba ejtő, hogy a zászló és az elbocsátott kommunikátor hovatartozása ilyen kínosan egybeesik? Lehet, hogy ami egy polgárháborús országban a szimbólumszótár alapszókincsének a része, a békeövezetben mégiscsak kiveri a biztosítékot? Szerencsére Werbert felváltja Rosner, izraelit egy amerikai, azaz a polgárháborús tempót egy sima háborús ország politikai kultúrája. Van reményük a békeszerető embereknek.
Bevallom, sokáig nem értettem a sokat sulykolt paradoxon logikáját, miszerint az antiszemitizmushoz nem is kell zsidó. Aztán rádöbbentem, hogy a materialistáknak meg nem kell az ateizmushoz Isten. E logika alapján az antiszemitizmus vádjához sem feltétlenül szükséges antiszemita – de ha már nem kell, akkor az is mindegy, hogy egy nem kell-e, vagy sok. Mivel ebben az országban a II. világháború alatt gyalázatos módon elsősorban zsidókat irtottak haláltáborokba hurcolva (keresztényeket és hitetleneket csak amúgy „szabályosan”, a fronton), a verbális keresztényirtás megtörni látszik egy szimbolikus monopóliumot. Egy demokrata erre azt mondja: senki ne irtson ki senkit, se fizikailag, se elméletileg – egy pszeudodemokrata viszont utolsó csepp véréig védi a szimbolikus állásokat. Lehet, hogy a werberizmushoz sem kell feltétlenül Werber?
Kérdés persze: Werberrel együtt szélnek eresztik-e a Werber-légiót is? Kidobják-e sportszerűen a rólunk szóló adatbázisokat? S legfőképpen: felhagynak-e a szimbolikus negatív kampánnyal, ami képes tematizálni a sajtó túlnyomó részét? Ahelyett, hogy a társadalom égető gondjaival foglalkoznánk (mi lesz az esélyegyenlőséggel Lévai Katalin nélkül; hová lett a Postabank eladásából származó, autópálya-építésre szánt 101 milliárd stb.), továbbra is guminyulakat üldöznek az agarak?
A Tilos Rádió közben maga is szimbolikus hadszíntérré vált, s úgy tűnik, a felek beásták magukat. A kormánypártok értelmiségi holdudvara hagyományosan rühelli ugyan az olyan csatákat, ahol hátrányból kell indulnia (jobban szereti a kilencvenméteres előnyt százon), a Tilost mégis bevállalta egy militáns alakulata. A kibic nem értette, mi értelme védeni a védhetetlent, menteni a menthetetlent. Nem értette ezt a remek költőt, a szavak virtuózát, Parti Nagy Lajost sem, aki a Tilos-tüntetésen elmondott Döbrentei-beszédtől feldúlva elhagyta az írószövetséget. Hol itt a következetesség? A Kende-féle Orbán-könyv miatt mért nem mondott le az állampolgárságáról, holott Kende is magyar? Parti Nagy persze legalább tudja, hogy a szóval akkor is ölni lehet, ha meggondolatlan. (Más korból idézve: „A szó veszélyes fegyver, s van, aki fegyvertelen.”) De nem mindenki olyan nagy, mint Parti Nagy. A Tilost en bloc védik, az ORTT-szankció után is, az újabb januári botlás után is. Miért nem engedik el a kezét? Miért nem engedhetik el?
Szólásszabadságra hivatkozni nyilván álságos volna. Épp most ítéltek fogházra két gyakorló újságírót, s nem mozdult a negyven magyar értelmiségi: talán elveszítették a párizsi postacímet. Most meg itt ez a beolvasott sms. A Tilos Rádió moderátora elhatárolódik a véleménytől, de ezt csak utólag teszi, miután már felolvasta az egészet, holott lehetősége lett volna arra, hogy még időben elhallgasson. A dologról megkérdezett Eörsi Mátyás ellenben az alkotmányban rögzített vallásszabadság elleni támadást tartja aggályosnak, míg a „fasiszta patkányozást” a szólásszabadság körébe utalja. (Vessük ezt össze „a társaira valló” szókapcsolattal!) Mi ez? Mit tematizáltak már megint nekünk? Majd talán meg is szavaztatja valamely gagyi tévé, hogy 1. fasiszta patkány; 2. nem patkány, de fasiszta; X: nem fasiszta, de patkány?
A honi médiában már korábban is elszabadult az sms-sáv: beszélt az ember valamit a stúdióban, aztán aláúsztattak valami ocsmányságot azzal a jelszóval, hogy a nép szava Isten szava. Remek játéklehetőséghez jutott a werberi médiaiskola. De vajon felelnie kell-e a médiumnak a vox populi gyalázkodásiparért?
Aki azt állítja, hogy nem, annak idézzünk fel egy esetet a Nap-kelte gyakorlatából. Ott egy esetben az is előfordult, hogy a Kereszttűz ismétléséből kicenzúráztak egy részt, csak mert a jobboldali kérdező érdeklődési köre nem felelt meg a kényes szabad demokrata ízlésnek. (Gyárfáséknak meg is bocsátottak; az újságíró ügye most van másodfok előtt.) Ez a monológ 2002. március 15-én, azaz a szabad sajtó napján hangzott el: „És akkor jön, ami még nem volt. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke, csak hogy fokozzuk a hangulatot, két konzervatív újságíróval állt szemben a Kereszttűzben. Hadd legyen igazán izgalmas. Ha úgy vesszük, az lett, de egyben elismerjük, szégyenletes is. Azt a hangzavart már nem idézzük, azt nem akarjuk megismételni. A politikai kérdések megvitatása helyett pusztán személyeskedésből állt. Kuncze Gábortól ezért elnézést kérünk. Még akkor is, hogyha nem a műsorvezető, hanem a meghívott újságírók lépték át azt a bizonyos határt. Hiszen a Nap-keltében történtekért mi vagyunk a felelősek. Mint ahogy az ország ügyeiért az ország irányítói kell, hogy tartsák a hátukat. Április 21-ig még több mint egy hónap van hátra. Furcsa, hogy az, aki részben a kedélyeket szítja, éppen az inti nyugalomra így, március 15-én majdani vendégeit. Mégis ezt kell tennünk, pontosabban ezt itt és most igenis meg kell tenni. Azt már igazán csak a végére, ha úgy tetszik, poén gyanánt, ha úgy tetszik, tényleg a békesség kedvéért mondom, hogy volt egyszer egy Jacobi Viktor nevű világhírű zeneszerző. Leghíresebb darabjainak egyike a Sybill című nagyoperett, amelyben a címszereplő Sybill énekel az ő kis Petrovjának. Ennek parafrázisaként mondom: Kedves Gábor! Remélem, megbocsátja, hogy P.-vel és M.-mel hoztuk össze magát. De ön a Nap-keltének jó barátja, és egy jó barát, az ugye mindig megbocsát.”
Hát igen, szép is a megbocsátás, főként ha folyton csak a keresztényeken kérik számon. Ha azonban a szerkesztői felelősség a jelek szerint még az élő adásnak az ismétlésben való megcsonkítására is kiterjed, miért ne felelne egy médium egy beolvasott sms tartalmáért? Vagy a Tilos Rádió más elbírálás alá esik, mint a Nap-kelte? Egy ízben azt nyilatkozták: műsorfolyamuk kísérlet a teljes médiaszabadságra, hiszen még a szerkesztői kontroll is cenzurális beavatkozásnak tekinthető. Lehet, hogy a média végnapjait éljük csupán azért, mert a Hyde Park visszavág?