Tisztelt Szerkesztőség!

Labancz Géza (Budapest): A Teleki Pál miniszterelnök úr szobrának felállítása körüli nemtelen hercehurca késztetett írásra. Álságos, hogy azok a személyek, illetve szervezetek tiltakoznak most a szoborállítás ellen, akik évente könnyes szemmel koszorúznak Károlyi Mihály szobránál. Annál a Károlyinál, aki enyhén szólva is terhelt múltat tudhat maga mögött. Aki képtelen volt felismerni az országra leső veszélyeket, és tetteivel megágyazott az 1919 utáni vörös hatalomátvételnek és terrornak, aki nem kevés felelősséget viselt Trianonért. A tiltakozók jobban tennék, ha végiggondolnák ezt, s akkor hangjuk erejét talán Joszif Visszarionovics Sztálin díszpolgársága ellen kellene használni. Az árkokat nem lehet az aljukról kibányászott földdel betemetni.

Simon Istvánné (Budapest): A súlyos gondok és aggodalmak között vergődő, az Európai Unióba felemás érzésekkel készülődő magyar társadalomnak üzent Gyurcsány Ferenc sportminiszter és milliárdos. A tőle megszokott – a szemtelenség határát súroló – pökhendiséggel jelentette ki, hogy bár mi magyarok, főként a katolikus keresztények Mária országának tartjuk hazánkat, mostanra Mária levette a kezét az országról. Hiszen szerinte sem a naiv vallásos hiedelmek, sem a mindent az államtól váró szándékok nem vezetnek eredményre. Kioktató hangnemben közölte, hogy itt csak saját erőből, kitartó, szorgalmas munkával, jó üzleti érzékkel lehet boldogulni, eredményeket elérni. Köztudott, hogy a sors általában nem mér egyforma kézzel mindenkinek. Gyurcsánynak eddig sokat adott: fiatalon karriert, vagyont, szerencsés politikai és családi kapcsolatai révén; bár nem vitás, hogy ebbe valószínűleg belejátszott az önszorgalma és üzleti készsége is. Alig 40 évesen Magyarország leggazdagabb emberei közé küzdötte fel magát. Neki a politikai szereplés, csupán úgynevezett úri passzió. Éppen ezért jó lenne, ha magvas és kioktató gondolatait inkább magának tartaná meg – legfeljebb saját szűk baráti körével közölné azokat –, s nem heccelné személyével az igen elkeseredett lakosságot, hiszen azok legtöbbjének nem adatott meg az övével hasonló „esélyegyenlőség”. A Mária országára vonatkozó kijelentés hívők százezrei számára szent fogalom. Még a gazdag Amerikában sem mindenki dollármilliárdos; így hazánkban sem lehet mindenki „Gyurcsány”. Csak halkan teszem hozzá: hála a jó istennek!

Balogh Gyula (Oroszlány): Az MSZP képviselői Budapest felszabadítása alkalmából beszédet mondtak a budai Várban. Csupán egy rokkantnyugdíjas villanyszerelő vagyok, de megdöbbentem azon, amit hallottam. Az igaz, hogy volt, aki annak élte meg. Ők igaz szívükből hálát adhatnak életükért. Ami engem illet: szüleim szociáldemokraták voltak, Kéthly Anna hívei. Apám öntőmunkás volt Csepelen, öten voltunk testvérek. Édesanyám három helyre járt takarítani. Munkáscsaládnak számítottunk. Apám részt vett Annus néni háborúellenes nagygyűlésén, a Hősök terén. Több százezren voltak, komoly összetűzés volt a lovas rendőrökkel. Apámat is igazoltatták, „hálából” Weiss Manfréd másnap kirúgta Csepelről. Utána cseléd lett, várta a háború végét. Sokszor hallottam szüleimtől, várták az oroszokat, legyen már vége a háborúnak, legyen már béke. Meg is jöttek. A Margit hídnál laktunk, az Irgalmas-kórház mellett. Apám civil volt, az oroszok elvitték aknatelepítéshez a hídhoz. Öten voltak és egy orosz tiszt. Apám haslövést kapott munka közben, társai behúzták, és kérték a tisztet, hogy vigyék a száz méterre lévő kórházba. Mivel édesapám eszméleténél volt, ő is kérte, de az orosz tiszt „Nyet!” felkiáltással tarkón lőtte. Négy társa egy lövészárokba húzta, kevés földet szórtak rá. Később lerajzolták anyámnak a helyet, hol találja meg holttestet. Idősebb bátyám, aki szintén nem volt katona, négy év malenkij robot után jött haza, 41 kilósan, a Krím-félszigetről. 1945-ben temettük el apámat, később részt vettem a kihantolásában. Amikor apám koponyáját kiemeltem, még zörgött benne az orosz tiszt pisztolygolyója. Engem nem „felszabadítottak”: árvává tettek.