A múlt hét három napjának koszovói eseményei újra rávilágítottak arra a tényre, hogy a két közösség – a szerbek és az albánok – képtelen az együttélésre.
Az ENSZ és a NATO öt éve ráült erre a puskaporos hordóra. Eközben a nemzetközi közösség is megelégedett azzal, hogy katonai erővel rászorította a fedőt a lábasban gőzölgő hajdanvolt jugoszláv tartományra. Valójában semmit sem tettek annak érdekében, hogy végleges megoldást találjanak Koszovó státusára. Pedig ez az igazi kihívás: mindenki megelégedésére új határokat szabni, terület- és lakosságcserét lebonyolítani, megteremteni egy új ország gazdasági, politikai berendezkedését. Egyelőre inkább fizetjük a húsz-harmincezres rendfenntartó erő költségeit, mint hogy arról kezdődnének meg a tárgyalások: mi legyen a hányatott térség sorsa. Páncélosokkal, karhatalommal továbbra is el lehet választani a megbékélésre képtelen albánokat, de csak addig, míg nem történik újra – egyik vagy másik fél részéről – ilyen kirívóan erőszakos cselekmény.
Jelenleg a kétmilliós Koszovóban 95 százalék az albánok és 5 százalék a szerbek aránya. Az 1999-es válság után a szerbek közül mintegy 150 ezren végleg elhagyták lakhelyüket. A múlt heti „etnikai tisztogatások” során sikerült az albánoknak elüldözniük vagy háromezer szerbet. Ma a koszovói gettókban hozzávetőlegesen százezer szerb él. Az ENSZ által annyira propagált elv, amely a nemzetiségek békés egymás mellett élését ajánlja Koszovó számára is, itt nem működik. Itt már annyi az évszázadok alatt felgyülemlett sérelem, hogy az lehetetlenné teszi a normális együttélést. Elég, ha csak egy évtizeddel ezelőttre tekintünk vissza, amikor szinte megszálló erőként, valóságos gyarmatosítóként viselkedtek a szerbek, minden vezető pozícióban csak szerb származású ülhetett. Ezek az emlékek elevenen, sőt a jelek szerint kitörölhetetlenül élnek az albán lakosságban. A múlt héten a helyszínről tudósítók beszámoltak arról, hogy a már-már eksztázisban lévő tizenéves albán suhancok milyen kéjes örömmel dobtak csóvát a szerbek házaira. „Véget kell vetni a nemzetközi protektorátusnak. Meg kell kezdeni a tárgyalást Koszovó függetlenné válásáról” – a háromnapos zavargások után még a magukat mérsékeltnek mondó albánok következtetése is ez lett.
Előlegezzük meg, hogy Koszovó hosszú egyezkedések után függetlenné válik. Ez a fejlemény nem arra fogja sarkallni a környező új köztársaságokban élő albánokat, hogy valamilyen formában csatlakozzanak az új országhoz? Talán az anyaországban, Albániában is újra fellángolna a minden albánt egy államban összefogó Nagy-Albánia megvalósításának ötlete? Ha évtizedek távlatában nézzük a kérdést, igennel kell felelnünk rá. Ráadásul a történelem során már létezett hasonló képződmény, mégpedig a második világháború alatt. Nagy-Albániát 1941–44 között az olasz Mussolini közreműködésével valósították meg, Jugoszlávia déli részének felosztásával. Az etnikai alapokon létrejövő állam a mai Albánia területének kétszerese lenne, lakossága a mai számítások szerint 6–8 millió főt tenne ki. Igaz, ha fennmarad az albán népszaporulat jelenlegi szintje, még ezt is felülmúlhatja. Területe magában foglalná az anyaországot, valamint Koszovót, Metohiját, Montenegró délkeleti részét, Macedónia nyugati térségét, sőt a merészebbek Görögország néhány északi vidékét is megjelölik térképeiken.
Egyes szakértők szerint bölcs előrelátás lenne egy ilyen államalakulat megteremtése, ugyanis amit a politika ma csak tologat maga előtt, azt majd a demográfia megoldja. Az albán népesség növekedése fokozatosan „felfalja” a környező kis köztársaságok államalapító nemzeteit. Ha félszáz év múlva is, de az albánok többségbe kerülhetnek a volt délszláv államok parlamentjeiben, elhangzott olyan jóslat, hogy a szerb törvényhozásban is. Koszovóban is a népességnövekedés hozta meg a döntő fordulatot: az 1960- és 1980-as évek közt a tartomány albán származású lakossága 900 ezerről majd 1 millió 800 ezerre nőtt. Ha mindehhez hozzáadjuk az „egyszer győzni fogunk” elvet, a türelmesen kiváró politikát, az albán recept egyik része már a kezünkben van.
Azért még más is kellett. Például az UCK, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg egy helyben ülni nem tudó pár ezer ifjú harcosa, akik kiprovokálták a szerbek támadását. Öt évvel ezelőtt ez kellett a milliós albán menekülthullámhoz, amely kiváltotta a NATO beavatkozását, Szerbia térdre kényszerítését a bombázásokkal. Az UCK mára öltönyös koszovói képviselőkké vált vezetői azért biztos nem felejtették el, hogy hajdan a Balkán minden albánja egyesüléséért fogtak fegyvert. Jobb lenne most előremenekülni – hangoztatják a Nagy-Albánia létrehozása mellett kiálló politológusok. Az El País spanyol napilapban tavaly olyan feltételezés is napvilágot látott, hogy az Egyesült Államok óvatosan támogatja Nagy-Albánia ötletét. Talán az Amerikában élő albán emigráció trükkje volt e mendemonda terjesztése, de az biztos, hogy az Egyesült Államok politikájához hű államot, ráadásul muzulmán többségű lakossággal, könynyebb lenne Nagy-Albániából faragni, mint Irakból.
De miért épp Nagy-Albánia, miért nem inkább Nagy-Koszovó? – egyre sűrűbben teszik fel a kérdést nemzetközi megfigyelők. A balkáni mércével jócskán fejlettebb Koszovó már az 1970-es 80-as években is a nagyalbán eszmerendszer kiemelt szereplője volt. Mint valami gazdag rokon a szegényre, úgy tekintettek Koszovóból az anyaországra. Még a nemzetközi gyámkodás ellenére is érződik, hogy gazdaságilag jóval fejlettebb a volt jugoszláv tartomány és általában véve a volt délszláv köztársaságokban élő albán kisebbség. Ám egyesek a két „ország” közötti, valóban létező előítéletekkel épp azt próbálják magyarázni, hogy az albánok közt nincs meg a közös nemzeti érzés. Mások viszont annak a véleményüknek adnak hangot, hogy ez egy közös állam létrehozásának folyamatában biztosan megszületik. Azért azok a jelenségek bizony szemet szúrnak, hogy Albániában nem nagyon aggodalmaskodtak 1999-ben a „vagyonos és arrogáns” koszovói testvéreik tömeges menekülése láttán. Egyesek pedig jó üzletnek vélték, hogy az országba áramlott félmillió koszovói földönfutó befogadása fejében márkakötegekkel tömték tele a zsebüket. A koszovóiak pedig megtapasztalhatták, milyen is az anarchia szélén táncoló anyaország.
A hárommilliónál alig több lakosú Albánia vegetál. Gazdasága mára teljesen összeomlott. Az Észak és Dél, a gegek és a toszkok között az ellentét kibékíthetetlen. A politikai életben – persze egyik sem a szó nyugat-európai értelemében – e két népcsoportot a demokraták és szocialisták képezik le, hasonló gyűlöletet táplálva egymás iránt. A lakosság közel negyven százalékát kitevő városlakók és a vidékiek közt is ellentét feszül. Ha még ehhez hozzáadjuk a koszovóiakat, akkor lenne csak igazi a politikai kavalkád.
A klán, a törzsi szellem manapság is érintetlen. Az emberöltőkön keresztül ható beidegződések arról szólnak, hogy mi a jó és mi a rossz. Ki a támogatásra szoruló barát, és ki az elpusztítandó ellenség. A szervezett bűnözés melegágya a klánosodás. Ezen nyugszik a rendkívül kiterjedt csempészet, legyen szó akár kábítószerről, fegyverről, cigarettáról vagy lányokról. A legfelső szintű politikai vezetés is érintett nemcsak a korrupcióban, a feketegazdaságban, hanem az illegális jövedelmek elosztásában is. A rendszerváltás első tíz évében a lakosság 15 százaléka emigrált, a volt értelmiség létszáma erősen megcsappant.
Ilyen körülmények közt a nagy külföldi cégek zöme, amilyen messze csak tudja, elkerüli Albániát. Pedig ha a csodálatos adriai tengerpartot kiaknáznák, már csak a turisztikai bevételek is lökést adhatnának az országnak! Ám ehhez megint csak tőke kellene. Így viszont nemhogy Nagy-Albánia, hanem az olyan kicsi, mint a jelenlegi is bizonytalansági tényező az egész Balkánra nézve, az elképesztő népességnövekedéssel, az iskolázottság hiányával, a bűnözéssel.
Ha választani kell, azért az albánok többsége biztos nem a reménytelen szegénységet választaná. Inkább követésre méltó Koszovó, ahol ha egyszer megtörténik a hatalom és határok rendezése, és a külföldi erők távoznak a térségből, akkor minden készen áll a privatizációra, megnyílnak a lehetőségek a befektetők előtt.
Nem csak a hajdanvolt jugoszláv vezérnek, Szlobodan Milosevicsnek volt a rémképe Nagy-Albánia, amellyel a szerbeket riogatta. A szomszédunkban, Romániában is hideg futkos a politikusok hátán Nagy-Albánia hallatán, pedig ha Nagy-Romániáról szólnak, melegség önti el a szívüket. Ha ugyanis Nagy-Albánia megvalósulna, hivatkozási alap lenne arra, hogy Európán belül is meg lehet változtatni a határokat, ami a nyugatiak szerint egyet jelentene a káosszal. Nagy-Albánia a román politikusok fejében egyet jelent Nagy-Magyarországgal. Csakhogy a magyar kisebbségek a számukat tekintve nem az adott ország többségének „felfalására” törekednek, hanem épp a fennmaradásukért folytatnak harcot, hogy megállítsák a kataszrófával fenyegető népességfogyást.
Nagy-Albánia vagy Nagy-Koszovó kérdése úgyis a múlt ködébe vész, ha egyszer a térség államait is befogadja majd az Európai Unió, a határok „légiessé” válnak, mindenki ott élhet, ott dolgozhat, ahol neki jó – mondják a jövőt derűlátóan megítélők. Drukkoljunk nekik, hogy így legyen. Végül is fél évszázad alatt még az unió is „lefuthat” délre. Csak vigyázat, mert az óra ketyeg.
origo.hu
Szentkirályi Alexandra: A városházi szappanopera újabb felvonásához érkezett
