Ne álld el a napot!

Késik a tavasz. A hófúvást meg a szélzúgást csak ritkán váltja fel valami tétova verőfény. Varjak kavarognak a felhőkön. Hol délnek vágnak, hol észak felé szállnak tova, mintha nem tudnák, mihez tartsák magukat. Máskor március idusán rég a hegyekben barangoltunk – a hóvirágok itt-ott már fonnyadoztak, és a napsütötte lankákon az ibolya meg az aranyszínű szellőrózsa kandikált elő az avarral elegy fűből. Ma viszont elég naponta átpillantanom Budára a villamos ablakából, hogy belássam, ezek az örömteli séták még váratnak magukra. Hó takarja a hegyeket, a kedvemet meg kormos árnyék.

Talán nem illik március ünnepén ilyesmiről beszélni, de hiába erőltetném, most nem telik tőlem más. És nemcsak éveim múlása lehet az oka. Mert ha ilyen egyszerű lenne a magyarázat, tán a fiatalok arcán több derűt látnék. Mint a magamén meg mindannyiunkén azon a tizenhat évvel ezelőtti márciusi ünnepen, amikor a Nemzeti Múzeumtól tömött sorban haladtunk a televízió Szabadság téri épülete felé – kevesen tudják és csak részben tartozik ide, hogy a tizenkilencedik században osztrák kaszárnyaóriás pöffeszkedett itt, – a hatalom még tétovázott, mint utóbb kiderült, az a lehetőség is megfordult a köd ülte agyakban, hogy lövetni kéne –, szóval vonultunk lelkesen és kacagva a belvároson át, vének és fiatalok.

Éreztük, hogy az idők perifériájáról, ahol életünk java telt, most a középpontba kerültünk. Hogy történelmet írnak a lépteink. Szavaink színárnyalatán, ételünk ízén, tekintetünk fénytörésén érződött az öröm, hogy bizonyos mondatokat újra ki lehet mondani, elátkozott jelképeken újra ámulni lehet, bizonyos műveket újra olvasni lehet cenzúrázatlanul – például Kosztolányit, Babitsot vagy Juhász Gyulát –, meg hogy a politika nem a kushadó és idegen földről kinevezett hatalmi elit privilégiuma többé, hanem mindany-nyiunké. Vitatkoztunk átszellemülten barátokkal és vadidegenekkel a tegnapelőttről meg a holnaputánról.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, ahogy futottak a hónapok meg az esztendők, a szavainkba meg az ételünk ízébe egyre több keserűség keveredett. Kiderült, hogy a fekete meg a fehér – szemszöge válogatja – nem mindenki számára ugyanaz. Ami nekem világosság, másnak éjszaka. És megfordítva is persze, ahogy ez lenni szokott. Az egészben az volt a legfurcsább, és számomra mind a mai napig az, hogy miközben a politika, mindenféle előjelű politika számára már rég szétválaszthatatlanul egymásba gabalyodtak az egyetemes gondok meg a szubjektív részletek, az álarcos farsangi harsogás nem akar szűnni. Ezt a minden porcikánkig, agysejtjeink titkos zugáig, gondolataink félálomi holdudvaráig elérő, néven alig nevezhető erőszakot, amitől mindnyájan szenvedünk ebben az országban, röviden túlpolitizáltságnak szokták mondani. Piszlicsáré ötletek, nemzetmentésnek álcázott hőbörgések, a közjó szolgálataként tálalni kívánt sanda lenyúlások. Kontra, rekontra, szubkontra. És ez a folyamatos hisztéria megzavarja tőmondatainkat, álmainkat meg borsólevesünk ízét, a Bartók-trió taktusát, a viccek csattanóját és szeretteink mosolyát. Szünetlen dől a sajtóból, a rádióból-tévéből, a telefonkészülékből meg a szelídnek indult magánbeszédből.
Gyakran eszembe jut a jó görög Diogenész esete Nagy Sándorral. A császár tisztelte a bölcset, és egy alkalommal felkereste. A nagy cinikus hordója előtt hevert a napon, és láthatóan fittyet hányt a feléje közeledő hatalmasságra meg fontoskodó sleppjére. Amikor pedig a császár megállt előtte, és azt kérdezte, mit tehetne érte, kívánjon bármit, megteszi. Diogenész így válaszolt: ne álld el a napot! Magam sem tudnék mást kérni politikusainktól. Tegyék a dolgukat, de ne állják el a napot.